A Budafoki Református Templom 1927-ben épült. Akkor, amikor
az ország egy vesztes háború után próbált felócsudni, amikor általánossá vált a "minden mindegy" állapot, a budafoki hívek élniakarásukat bizonyították a
templomépítéssel.
A templom történetét részletesen
elolvashatják a történet oldalon, itt most a
templom építésének 70. évfordulójára, 1997-ben kiadott kiadványból szeretnék
idézni:
A vesztes háború utáni helyzetről, majd az azt követő megújulásról a kiadvány
így ír:
"Ebben a történelmi helyzetben, amikor a trianoni béke sok százezer magyarnak adta kezébe a vándorbotot és kényszerítette szülőföldje elhagyására, sokan telepedtek le Budapest környékén. Egy részük a budafoki barlanglakásokban talált otthonra és próbált új életet kezdeni. Ezeknek az embereknek azonban nemcsak kenyérre, hanem lelki táplálékra is szükségük volt. Éppen ezért különösen tragikus helyzetet teremtett az a tény, hogy lelkipásztor híján másfél év alatt három Budapestről kijáró vallástanár vezette az egyház ügyeit. Pedig ekkor már Nagytéténytől Albertfalván keresztül Kelenvölgy végéig több, mint másfélezer volt a református hívek száma. (Az evangélikus hívek 1920-ban kiváltak és önálló fiókegyházat alapítottak, így az eddigi Egyesüt Protestáns Egyházközség elnevezés 1920 október 6-tól Református Egyházközségre változott.) Félő volt, hogy ez a nagy jövőre hívatott egyház visszasorvad s mint anyaegyház megszűnik.
"A gyülekezeti élettel még némileg törődő híveknek 1922-ben történő meghívására
foglalta el 1922. július 16-án a budafoki lelkipásztori állást
Demjén István ,
a szerbek által Keveváráról, a régi Bánátból kiűzött református
lelkész. Keserűséggel teli, nehéz éveket hagyott maga mögött. A háborúban
három és fél évig szolgált a harctéren - részben a fronton, részben
különböző kórházakban -, közelről látta, tapasztalta a háború iszonyú
borzalmát."
"Reményét és Istenbe vetett tántoríthatatlan hitét azonban nem vesztve
szívvel-lélekkel, fáradhatatlan munkával, nagyszerű szervezőkézséggal látott
munkához ebben a fizikailag és lelkileg is sivár világban, amely Budafokon
fogadta őt."
"Csakhamar mind nagyobb számmal gyűltek a lelkipásztor köré az Isten országáért dolgozni kívánó gyülekezeti tagok. 1922 végére már meglátszott a változás. Megindult az ifjúsági- és gyermekmunka, a leánykör új életre kelt a tiszteletes asszony vezetésével, a fiúk részére magalkult a Bethlen Gábor cserkészcsapat. A bibliakör és a leánykör tagjai a lelki elmélyedésen kívül a nyomorenyhítésen is buzgólkodtak."
"Közben az egyháztagok száma folyamatosan tovább emelkedett. A határokon kívüli területekről a megszálló új hatalom által elűzve, vidékről a munkanélküliségtől és a szegénységtől hajtva továbbra is sokan próbáltak letelepedini a gyülekezet területén is, olymértékben, hogy 1921-től 1926-ig megduplázódott a református hívek száma. (kb. háromezerre emelkedett.) Ezek zöme szegény ember volt, főleg gyári munkások, akik azonban szülőföldjükről istenfélő, hazát szerető szívet hoztak magukkal."
"Ez a szegény gyülekezet hallatlan terhet vett magára, amikor elhatározta, hogy templomot épít Isten dicsőségére, igéjének hallgatására. Ez év 52 vasárnapjából 18 alkalommal utazott el a lelkipásztor a presbiterekkel az ország minden vidékére, hogy Demjén István prédikálása után a presbiterek néhány óra alatt házról-házra járva gyűjtsenek a templomépítés anyagi alapja számára. Szinte fillérenként gyűlt a pénz."
"1925-ben megkapta a gyülekezet a minisztériumi engedélyt az országos gyűjtésre. Ettől kezdve már nemcsak a vasárnapi prédikációkat követően nyílt meg a gyűjtés lehetősége, hanem a gyülekezeti tagok, mint a méhek kirajzottak, s az ország minden zugát bejárva könyörögtek adományokért a templom felépítéséhez."
"Látván a gyülekezet fejlődését és erősödését, tagjainak tennivágyását, áldozatkézségét, melyek Isten nagy kegyelmének és egyben áldásának bizonysága voltak a gyülekezet munkáján, a presbitérium nagyszabású építkezési tervet dolgozott ki. Már nem elégedtek meg a budafoki templom építésével, hanaem Nagytétényben imaház és hitoktató számára lakás, Kelenvölgyben pedig gyülekezeti ház építését határozták el. Ezt azonban nem mohóságból tették, hanem a felelősségtudat hajtotta őket. A lelkipásztor rendkívül nagy súlyt fektetett arra, hogy azok a magyar tömegek, amelyek az ország szívében, Budapest perifériáján teljesen ki vannak szolgáltatva a hitetlen nemzetköziségnek, a destrukciónak, a ponyvairodalomnak és a züllesztő mozikultúrának, akik valláserkölcsi és nemzetnevelő szempontból teljesen tudatlanul nőnek fel, részesüljenek a hitélet, a kultúrélet és a tanítás adományaiban."
A korona értékének zuhanását úgy ellensúlyzták, hogy amint lehetett, az
összegyűjtött pénzt építési anyagba fektették, telkeket vásároltak, a még
felhasználásra nem kerülő pénzt a híveknek kiadták kamatra, így azok házat
építhettek.
1926-ra rátérhettek a tervezésre és a kivitelezésre.
Az 1926. évi presbitériumi jelentésből idézve:
"Most már a tervek elkészítését adtuk ki négy tervező mérnöknek, akik közül az egyháztanécs Van-Beck János helybeli mérnök tervét fogadta el, és az építkezés felügyeletével, valamint a teljes kivitelezéssel 15 millió korona tiszteletdíjért ugyancsak őt bizta meg. Most már a tervek is megvoltak, csak a pénz kellett. Minden pénzintézet visszautasított bennünket, végre is a "Nemzeti Hitelintézet" könyörült meg rajtunk és adott 300 millió korona kölcsont, de ő is csak úgy volt hajlandó ezen kölcsön folyósítására, ha ingatlannal bíró híveink közül legalább 8-10-en a váltót aláírják. Csak amikor Schuszter János, Asztalos Lajos, özv. Pásztor Imréné, Kuthy Béla, Jósvay József, Kenyeres József, Nagy József, Kalik János testvéreink a váltót aláírták, akkor folyósította az intézet a pénzt és foghattunk hozzá a munkához."
Elődeink áldozatos munkáját szeretném külön is kiemelni. Szintén az 1926-os presbiteri jelentésből:
"Ekkor kezdődőtt el egyházunk életében a legszebb korszak, amikor a fundamentum ásásához jöttek híveink tömegei. Nem engedték, hogy ez pénzbe kerüljön, és míg a fundamentumot ki nem ástuk, minden nap 80-120 testvérünk jött kenyérkereső munkája előtt reggel 3 órára, vagy utána délután 5 órára, és ásott, talicskázott este 10 óráig, amikor énekkel és imádsággal zártuk az aznapi munkát. Neház munka volt, mert 3-4-5 méter mélyre kellett sok helyen a fundamentumot leásni. De ment a drága szép munka, mindenki szívesen és boldogan végezte az Isten dicsőségére."
"Az adakozás lelke sem aludt, de híveinknek az a része, akinek a szíve tele van Isten és az egyháza iránti szeretettel, még a szájától is megvonta a falatot, és hozta a szent célra pénzét, hogy minél hamarább lássa a felépűlt templomot. Ilyen előzmények után helyeztük el az alapkövet, beletéve a Bibliát, hogy mint fundamentumon az Isten igéjén nyugodjon ez a szép templom."
"A munka folyt, a falak emelkedtek, mind szebben bontakozott ki a hatalmas terv, úgyhogy december elejére már a csillagok is felkerültek a tornyok tetejére."
Az ünnepélyes felszentelésre 1927. október 2-án került sor.
"A templom körül olyan tömeg gyűlt össze, amilyen Budafokon még nem volt soha. Három püspök, vidékről az esperes és 33 lelkipásztor jelent meg Pestkörnyéke világháború utáni első új templomának felszentelésére. A felszentelő imádságot Dr. Ravasz László püspök mondta, az igét Benkő István rákospalota-óvárosi lelkipásztor hirdette. Gyermekeket, felnőtteket kereszteltek, ifjú házasok hűséget esküdtek az Úr színe előtt, és 25 ill. 50 éves házasok újították meg fogadalmukat. Fennségesen szép ünnepség volt."