Az igazi ajándék: jó volt együtt lenni

Ülök a varrógép előtt. Fáj a hátam, és semmi kedvem az egészhez. A gyerekeim és a párom az udvaron játszanak. Sokkal jobb lenne velük, de én bolond már megint elvállaltam valamit a "köz" érdekében. Varrom tehát tovább az óvodai lepedőket. Kicsit még dúlok-fúlok, de aztán megjelenik előttem a szépen kifestett, kitakarított csoportszoba, és látom a kis ágyakon a vidám színű lepedőket. Jó lesz ez mégiscsak. Milyen öröm lesz tudni, hogy a gyerkőcök - még ha bennük ez nem is tudatosodik - egy szép kultúrált környezetben tölthetik a napjaikat. És ehhez talán nekem is sikerült hozzátennem a magam tehetsége szerint valamit. Azután tovább gördülnek a gondolataim: jönnek majd az új ovisok, no meg az ő szüleik. Látják, hogy milyen barátságos a környezet. Ez persze kicsit a látszat, hiszen ami a lényeg, azt az óvó néniktől kapják majd. De ennek a külső környezetnek a kialakításában az óvó nénik is benne vannak, úgyhogy… Minden a legnagyobb rendben. Megnyugodhatok, és egyébként is már csak öt lepedő van hátra. Szóval mégiscsak érdemes háttérmunkát vállalni a közösségért.

Amikor a gyülekezetbe kezdtünk "járni" senkit sem ismertünk. Évek teltek el, mikorra talán egy karácsonyi női alkalomra először elmerészkedtem. Azután már sokkal könnyebb volt. Elég egy-két ismert arc, akkor már köszönünk egymásnak nemcsak a templomban, hanem az utcán, vagy a boltban is. Mára pedig egyértelmű, mennyire jó ehhez a közösséghez tartozni. Olyannyira, hogy amikor először meghallottuk a hirdetésben, hogy lesz gyülekezeti tábor, nem volt kérdéses megyünk-e. Különösebb "elvárásaink" nem voltak. Mi még nem vettünk részt ilyen táborban, más gyülekezethez tartozó barátaink meséltek néhány saját élményt, tapasztalatot, azok alapján képzeltünk el valamit. No meg az alapján, hogy a gyülekezetünk egy-egy tagját látva érezhettük, a láthatatlan háttérmunka folyamatosan zajlik. A jelentkezés után eltelt hónapok alatt jól látszott, egy-egy beszélgetésből kiderült: a szervezők nagyon komolyan készülnek.

Azután elindultunk. Ki busszal, ki kocsival, ki gyerekkel, ki a párjával, ki egyedül, ki pedig gyerekekkel és kutyával. Mi gyerekekkel, unokatesókkal, kocsival. Még Pestet el sem hagyva, elkezdődött a szokásos műsor: pisilni kell, szomjas vagyok, autópálya matricát kell venni… Mindezt egy helyen megoldhatjuk, irány egy benzinkút. Itt anya iszik egy capuccinot, vagyis csak inna, mert a nyolc éves kér egy kortyot. Anya meg ad, mert jószívű, és vitatkozni sincs kedve. Hát persze, hogy a "Vigyázz, nehogy magadra öntsd!" mondatot még nem sikerült befejezni, amikorra már a pohár egész tartalma a gyerek ölében van. Sebaj! Apa türelmesen kiszedi a legmélyebbre tett táska legmélyebb részéről a váltóruhát, és már megyünk is tovább.

Megérkeztünk. A kemping kissé kihaltnak tűnt, és látható jelei voltak az elmúlt napok esős időjárásának. (Hú de szerencse, hogy nem a sátorban alvást választottuk!) A bejáratnál egyre több ismerős autó. Jé, szinte mindegyik soküléses!

Első meglepetés: hoppá, nincs 20-as térerő. Gondoltam ez igen, még erre is figyeltek! Nem lehet feleslegesen telefonálni, és nem lehet interneten keresztül dolgozni. Egy hétig egymásra és az Úrra lehet figyelnünk. Kicsit örültem, kicsit megijedtem.

Második meglepetés: a szobáink kissé távol vannak egymástól. Na, most mi legyen? Végül is a nyolc éves már elég nagy, tud ő külön is aludni. De nem. Mi lesz, ha éjjel felébred, és elkezd bolyongani az épület másik oldalán. Sose talál ránk. Semmi baj, kérhetünk pótágyat. Rendben, de nekünk legalább négy kell. Ez sem probléma: pótágy érkezik, méghozzá emeletes. Szuper, helytakarékos. Így hát elhelyezkedtünk. A hatágyas apartmanban tízen. Van kis konyhánk és ami még jobb, teraszunk. De jó lesz: esti beszélgetések, kártyapartik (csak Fekete Péter, vagy Solo), közös reggelik, vacsorák…

Harmadik meglepetés: az eső kezd szemerkélni. Az anyukák kezdenek aggódni. Egy-két pulcsi van, de gumicsizmákkal és esőkabátokkal kevesen készültek. Férjem szerint nem kell izgulni, a felnőttek ugyanis nem áznak, mert ők szép, fedett, meleg előadóteremben lesznek, a gyerekek feje fölött is lesz tető, azt pedig melyik gyerek nem élvezi, ha kicsit szaladgálhat az esőben?

Negyedik meglepetés: már az első ebédnél úgy tűnik, kezdünk egymásra hangolódni. A beosztott gyermekfoglalkozás-vezetők megtalálják a segítőket. Sürgés-forgás, varázslat, gitározás, éneklés, kézműveskedés és Dávid történetének első része. És ez így ment napról napra, sőt egyre gördülékenyebben, egyre profibban. Teljes bizalommal hagytuk gyermekeinket a foglalkozásokon.

Ötödik, de ez már nem is igazi meglepetés: folyamatosan esik az eső és emiatt folyamatosan változtatni kell a programokon. Jól megy! A szervezők és a táborlakók is határozottan jól bírják a módosításokat. Persze van, amin már nem lehet. Sosem gondoltam, hogy golfozni esőben is élvezetes, sőt tovább megyek: a gyerekeim szerint a golfozás idején nem is esett!

Hatodik meglepetés (ez inkább ajándék): a debreceni kirándulás napjára kisütött a nap! Így a Nagytemplom tornyából a sok-sok lépcső megmászása után csodálatos, szikrázó napsütésben nézhettünk le a városra. A kirándulás délutánján már a kemping focipályáját és medencéjét is birtokba vették a bátrak. Volt, aki mindkettőt. Természetesen a gyerekek jártak az élen.

Hetedik és ez az igazi ajándék: jó volt együtt lenni. Élveztük a vetélkedőket, az egyéni és családi produkciókat, a beszélgetéseket, a szalonnasütést, a gulyásleves-főzést. Az előadásokat, az áhítatokat, a közös gondolkodást, a kiscsoportos és egyéni beszélgetéseket. Élmény volt látni, hogy milyen felszabadultan tudják a vízben egymás gyermekét dobálni az apukák, hogy milyen egységesen tudnak aggódni az anyukák. Hogy milyen gyors "csatalánc" alakul ki, ha zoknit, vagy épp esőkabátot kell szerezni a városból. Jó volt az alapokról gondolkodni és jó volt együtt nevetni. Jó volt észrevenni, hogy a mi teraszunkon szinte mindenki megfordult, akár hagymát kellett tisztítani, akár szalonnát kellett vágni, vagy akár csak úgy beszélgetni.

Személy szerint nekem jó volt egy pici része lenni annak a fogaskeréknek, ami ezt a hetet mozgatta, és azt hiszem, ugyanezt elmondhatom a családom többi felnőtt tagja nevében is. Szóval ismét megerősödtem: érdemes "lepedőket varrni"...

Szívből köszönjük a rengeteg munkát mindazoknak, akik részt vettek a szervezésben! Reméljük, a következő nyáron ismét együtt tölthetünk néhány napot.

Vígné Sági Katalin (Víg és Sarkadi család)