2015. Január 4. Csűrös András

Felolvasás

2Móz 33,12-23

12 Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat.
13 Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped!
14 Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?
15 Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!
16 Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.
17 Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged.
18 Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet!
19 Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.
20 Arcomat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.
21 Majd ezt mondta az Úr: Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára!
22 És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok.
23 Azután elveszem a kezemet, és megláthatsz hátulról. Az arcomat azonban senki sem láthatja.

2Móz 34,29

29 Azután lejött Mózes a Sínai-hegyről; a bizonyság két táblája Mózes kezében volt, amikor lejött a hegyről. Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcbőre sugárzóvá vált, amikor Istennel beszélt.

Alapige

Lk 2,25-35

25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta.
26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát.
27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak,
28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta:
29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel,
30 mert meglátta szemem üdvösségedet,
31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára,
32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek.
33 A gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott,
34 Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak
35 - a te lelkedet is éles kard járja majd át -, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.

Igehirdetés

Bevezetés

Kedves Testvéreim! A mai igehirdetésben, és istentiszteleti liturgiánk által Isten arcáról, Krisztus arcáról, majd a Krisztusarcúságról szeretnék szólni. Ebben segítségemre lesz a két felolvasott Ige, a mózesi és a lukácsi.

Elhunyt szeretteink esetében sokszor az arc elhalványul. Bár segítenek nekünk a fényképek, hogy megmaradjon még hosszú ideig. De az arc helyébe az érzelem, érzés marad. Milyen volt szőkesége nem tudjuk már, de az érzés, hogy milyen ember volt, tovább megmarad. Mert nem az anatómiai arc, hanem a lelki arc számít. Sokszor egyik tükrözi a másikat. Erről az arcról fogok szólni közöttetek.

1. Isten arca

Mózes ritkán kér önmagának valamit is az Úrtól, általában a népéért jár közben. Most viszont azt kéri: hadd lássa az Urat! Szeretné úgymond a „biológiai arcát” megnézni. A történetben viszont nem láthatja meg. Elvonul előtte Isten, de be kell fednie arcát, mert ha meglátja, meg kell halnia. Isten nagysága elhordozhatatlan testünk számára. Történetünk Isten nagyságáról beszél, s egy kicsit ijesztően nagy is az Úr. Körülötte mennydörgés, mikor elvonul királyi pompával. Ez az Úr fog szeretetéből úgy dönteni, hogy emberré lesz. És mennydörgés helyett szamárháton vonul, villámok helyett kisgyerekek kísérik és örülnek neki.

Mózes viszont ezt az Urat, akit mi, Újszövetség népe látunk, még nem látja. Ahogy mi sem láthatjuk meg Isten arcát, csak az Újszövetség lapjain keresztül. Mert Krisztus arcát szemléljük, Őt dicsőítve és magasztalva állunk előtte, most itt, szent házában. S ekképpen állunk majd szent országában is, hol az Ő arcának dicsősége Napként ragyog majd.

Isten arcát, képmását viszont, ahogy a teremtésnél olvashatjuk, felfedezhetjük az emberben. Ezt nevezzük imago Deinek. Az ember, mikor Isten képmására és hasonlatosságára teremtett, ebből valamit megőrzött, valamitől sajnos elbukott.

A világi tudomány szerint a homo sapiens eszközkészítő eszközt készít. Ezért vagyunk emberek. De mi tudjuk, ennél több az ember. Mégpedig az istenképűség miatt több. Az istenképűséget vehetjük észre az emberen, mikor a következőkre figyelünk: értelem, szeretni tudás, lelkiismeret, akarat, halhatatlanság. Uralma van a természet felett. Elvont gondolkodással bír. Foszlányait ezeknek mintha felfedeznénk az állati világban, majmok, kutyák esetén, de együttes állása, ennyire erőteljes jellemzője ezek csak az embernek. Mintha tudna az állat szeretni, lenne akarata, de tud létezni ezek nélkül, az ember pedig képtelen rá.

A XIX-XX. század a freudi pszichológia, Nietzsche filozófiája és az evolúció, illetve A fajok eredetéből eredő két totalitárius diktatúra mind-mind besorolta az embert az állati világba. Ezért az ember leállatiasodott. Közben – minő abszurdum – megvetette a természet egy csodás szabályát, miszerint a közösség előrébbvaló az egyénnél. Ez az ördögi színeváltozás, imago diaboli, mikor egyéni érdekünket minden fölé helyezzük. Jézus megkísértésének története pont erről szól: a Gonosz megpróbálja rávenni Jézust, hogy önmagát előrébb sorolja a közösségnél. Nem sikerül. Mert Jézusnak krisztusi arca volt. Krisztus-arca volt, ami a Sátánnak ijesztő, de az öreg Simeonnak örvendetes.

2. Meglátni az arcot

Nagyon szeretem Simeon történetét, mert különleges az egész karácsonyi történet-özönben. Mert meglátja „az” arcot. A napkeleti bölcsek és a pásztorok még egy királyt köszöntenek, de Simeon többet lát meg a gyermekre nézve. Meglát valamit ebben a kisdedben: szemeim meglátták az üdvösséget. Ahogy Jób könyvében olvassuk: „Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.” (Jób 42, 5.) Nem földi hatalmat lát a gyerekben, nem elkezd hozzá gügyögni, hogy, jaj de cuki, hanem meglátja benne az örök életet. Azt, amit e kisgyermek el fog hozni a világba.

Simeon szeme, keze és szíve is boldog volt. „és csodálatos a mi szemünkben…” (Mt 21, 42.) Simeon nem az Ószövetség Messiását, hanem az Újszövetség Megváltóját látja meg. Túllép Kánaán teológiai demarkációs vonalán és a pogányok Messiását köszönti, az üdvösség adóját. Simeon szavai tehát a két könyv metszéspontja.

Megismétlődött az Ószövetség egyik Igéje, mikor Jákób újra találkozik halottnak hitt fiával, Józseffel: „Most már meghalhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz.” (I. Móz 46, 30.) Az öreg Simeon öröme ahhoz hasonlítható, mikor egy édesapa viszontlátja halottnak hitt gyermekét. Örvendezhet is, hiszen ennek a történelem által teljesen lényegtelen öregembernek sokkal több adatott, mint Mózesnek: „Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más.” (Jób 19, 27.)

Azért tudta Simeon észrevenni Isten Fiát a kisgyermekben, mert folyton Istennel élte az életét. Ha így teszünk, sokkal, de sokkal több dolgot tudunk észrevenni. Meglátni. Például meglátni a másik emberben az embert. Észrevenni, ha valakinek az egész élete szomorú. Valami fáj, s ettől a fájdalomtól nehezen szabadul. Milyen elkeserítő, hogy vannak gyerekek, akiknek alapjáraton szomorú az arca. Észrevenni a fájdalmat a másik szemében. Amit kapunk ettől az idős Simeontól, hogy észre lehet venni a másik arcában a többletet.

Az emberek akarva-akaratlanul is egy újszülöttnél azt nézik, kire hasonlít? Ez a gyerek kire hasonlít? Megy mindig a kvízjáték! Most megtapasztaltuk a családban, hogy milyen csodálatos: Isten tud úgy alkotni, hogy egyszerre hasonlítson két emberre is! Simeon nem azt vizslatja, hogy anyjára, vagy Józsefre hasonlít-e Jézus, hanem észreveszi, hogy igazából az apjára hasonlít. Észreveszi, hogy ennek a gyermeknek isteni kisugárzása van, hogy ilyet nem hordott hátán a Föld és nem is fog.

3. Krisztus arca

Mert Krisztusnak alapból fénylő arca volt. Ahogy Aquinói Tamás írja, Krisztus elszenvedte, hogy ne ragyogjon az arca szüntelen. Tehát azt mondja a középkor nagy teológusa, nem az a csoda, hogy a színeváltozásakor ragyogott az arca, hanem az, hogy máskor nem ragyogott! Ebben a Karácsony titka is benne van. Megüresítette magát a dicsőségtől, hogy nekünk örök dicsőséget szerezzen. Megvetette magától a fényt, hogy megvetett legyen, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Páran mégis meglátták rajta a ragyogást, a fényt a sötétben: ilyen volt az agg Simeon, a vak Bartimeus, a pogány kapernaumi százados – egyik sem a korabeli zsidóság celebvilágából érkezett.

Krisztus arca Isten arca volt, amelyet meg lehetett nézni, észre lehetett venni. Ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz: „Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása.” (Zsid 1, 3.)

Milyen arca volt Jézusnak? Nem tudom, pontosan hogyan nézett ki Jézus arca. Milyen volt az orra, barna, kék, zöld szeme volt-e. Olyan, mint bármelyikünknek, de mégis különleges volt. Mert tekintete gyógyító volt. Elég volt ránéznie valakire, s annak az élete nyomban megváltozott. Mikor valaki találkozott vele, átgondolt pár dolgot. Vajon eddig jól csináltam? Tehát Krisztus arca életeket átértékelt. Egy tekintet, mely megváltoztat mindent. (Szépen jelenik meg ez a Ben Hur filmben, mikor Jézus vizet visz a film főszereplőjének. Egy római katona mellé lép, hogy ezért megbüntesse a Názáretit. Ő felegyenesedik, ránéz a katonára, aki leengedi a fegyverét, és láthatóan sok mindenen elgondolkodik.) Jézus Krisztus földi működése arra kényszeríti az embereket, hogy megmutassák igazi arcukat.

Lényegtelen, milyen volt Jézus anatómiai arca. A lényeg, ami kiáradt belőle. Krisztus érdekes volt. Krisztus meglepő volt. Krisztus kiszámíthatatlan volt. Krisztus nevetett, sírt, örült az örülőkkel, sírt a sírókkal. Krisztusnak volt fájdalom is az arcán. Arcát többször megütötték, nádpálcával, ostorral. „Arcodba vágnak, gúnyolódva szólnak…” (340. dicséret) Krisztus fejére töviskoronát tettek. De akkor sem volt vádló arca, nem volt neki bosszúszomjas arca. Mert benne, ha hiszünk, „meglátja minden halandó az Isten szabadítását." (Lk 3, 6.)

4. Krisztus arcúság

Kedves keresztyén Testvéreim! Ti is kaphattok olyan orcát, amilyen Krisztusnak volt. Olyan nyugalmas, olyan békés, olyan csendes, olyan letisztult arcot. Most arra keressük a választ, miképpen lehetünk Krisztus-arcúakká.

Mert Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a bohócok: túlrúzsozott, széthazudott arccal fordulunk a világ felé. Magunkra festve egy vigyort, álörömöt, vagy éppen álkönnyeket. De ha mélyére nézünk, mindannyian a modern, ijesztő bohócok közé tartozunk. És egyszer lekerül rólunk az a sok smink, az a sok kámfor. A legtöbbet színpadra kerülő bohóc pedig nem más, mint egy koponya: Hamlet kezében az udvari szórakoztató ember koponyájával mereng a létezés értelméről. A Biblia válasza erre, hogy a létezés ennél több; sokkal, de sokkal több.

A hívő ember arca hasonlíthat Krisztus arcára, levetkőzve a lepleket, levetve minden nyűgét és nyilait, kiszállva tenger fájdalma ellen. Na, nem úgy, hogy szakállat kell növesztenünk, hanem lelkiekben. Ahogyan Mózes fénylő arca előképe volt a fénylő arcú Krisztusnak, úgy mi utóképei vagyunk őneki. Azaz, ha hiszünk, ha Istennel kapcsolatban vagyunk, folyton-folyvást Krisztusra kezdünk el hasonlítani. És így, látjátok, egymáshoz is még közelebb kerülünk. Mert egymásra is hasonlítunk, nem uniformizálódunk, hanem úgy, ahogyan a szerető családtagok gondolatai rímelnek egymásra. Családközpontú, tudásközpontú, emberközpontú élet helyett Krisztus-arcú életet kellene hirdetni.

Egy nyugati teológus nemrég azt mondta, hogy egyik püspökünk „arcot adott a Református Egyháznak”. Nagyon felháborodtam. Én nem akarok emberarcú Egyházban szolgálni! Szomorú, ha nem Krisztus-arcú az Egyházunk. És milyen csodálatos, mikor mégis az! Mikor észrevesszük a Krisztust az Egyházban! Megtanítottak minket a Teológián, hogy Krisztus-központú igehirdetést kell mondani – mennyivel több lenne, ha Krisztus-arcú prédikációt tudnánk mondani!

Milyen az imago Christi? A Krisztus-arcú ember szimbiózisban él az Anyaszentegyházzal. „Miért üldözöl engem?” – kérdezi Jézus a keresztyéneket üldöző Páltól. Ha őket üldözik, mintha engem üldöznének! A Názáreti indulatos lesz, mikor a templomot, az Egyház előképét bántják, prostitualizálják. A krisztusarcú keresztyén féltő, emésztő szeretettel tekint Egyházára.

Más szóhasználattal hívőként Krisztus ikonjai vagyunk.

A Krisztus arcú ember szemének nézésére kiesik a fegyver a kézből, mint Jézuséra a Getsemáné-kertben. Nem fegyvert fogunk, hanem lefegyverezzük a másikat. Nem folyton bántjuk a gyengébbet, hanem mellé állunk. Amikor II. János Pált pápává választották, hazájában több ezrével adták vissza az emberek a pártigazolványukat. A fegyver kiesik a kézből.

A Krisztus-arcú embernek uralma van a Gonosz felett. Az imago Deinek uralma van a természet felett. Az imago Christinek hatalma van a természetfeletti erők felett is!

A Krisztus-arcú ember önfeláldozó. Euszebiusz írja Egyháztörténetében, hogy a stadionban bátran hitvallást tett keresztyén nőről azt mondták a nézőtéren imádkozó testvérei, hogy „mintha Krisztus Urunk arcát láttuk volna őrajta”. A mártírokon, a szenvedő keresztyéneken teljesedik legnagyobb százalékban a hasonlóság. Amikor a Krisztus-arcú ember szenved, alázatos marad, mint Megváltónk. A Hieronimus Bosch Krisztusról szóló festményén jól látszik ez. Az igazi keresztyén nem az, akinek arca elváltozva üvölt, szitkozódik, kiált az igazáért, hanem a csöndes krisztusi arc. A csöndes, alázatos arc, akinek tekintete ezért annál gyönyörűbben világítja be a sötét indulatokkal telt képet.

A Krisztus-arcú ember meglátja szabadítását. Szabadulása van. Ahogy Megváltónknak, úgy nekünk is folytonos, élő kapcsolatunk lehet az Atyával. A hívő ember küldetéses, elhivatás-tudatos!

Kiválasztott. Ahogy a római levél fogalmaz: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez.”

Milyen volt Isten Fiának, a Megváltónak az arca? Kívánom, nézzétek majd meg. Mert azt mondja a Biblia utolsó lapja, a Jelenések könyvének utolsó 22. fejezetének 4. verse, hogy a mennyei örök hazában, a hívő emberek „látni fogják az Ő arcát…” (Jel 22, 4.)

Befejezés

Mikor az úrvacsorára készülünk, Krisztus elé készülünk. Vele találkozunk, az utolsó vacsoránál ránk tekint, hogy a mi arcunk, a mi lelkünk is fényesebben ragyogjon. Ahogyan Mózes kérését Isten teljesítette és végül látta Isten arcát, hiszen Krisztussal beszélgetett. A Krisztus előtti ember a Krisztussal. Úgy mi is, a Krisztus utániak találkozhatunk Krisztussal, mikor szent asztalához járulunk. Hogy egykoron ott fent az örökkévalóságban lássuk az előbb idézett Igét: „Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják Őt, és látni fogják az Ő arcát, és az Ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükség lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.” (Jel 22, 3-5.) Ámen.