2008. Március 16. Tóth Viola
Felolvasás
Lukács 19:28-44.
”Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé. Amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél
elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: "Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok
egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és
vezessétek ide. Ha pedig valaki megkérdezi
tőletek: Miért oldjátok el? - mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége
rá." Ekkor
a küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái
ezt kérdezték tőlük: "Miért oldjátok el a szamárcsikót?" Ők így feleltek: "Mert az Úrnak
van szüksége rá Azután elvezették azt Jézushoz, felsőruhájukat ráterítették a
szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették
felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olaj-fák hegyének lejtőjéhez, a
tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent
mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: "Áldott, a király, aki az
Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!" A sokaságból néhány farizeus ezt mondta
neki: "Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!" De ő így válaszolt: "Mondom nektek,
ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Amikor közelebb ért, és meglátta a várost,
megsiratta, és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre
vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor
ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől
szorongatnak; földre
tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled
követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét."”
Gyerekeknek
Áldás, békesség!
Februárban voltunk a gyülekezetnek a
presbitereivel, a gyülekezet vezetőivel egy hétvégén, amikor a
következő év programjait terveztük meg. Közben volt alkalom kirándulásra
is, és néhányan elmentünk kirándulni a hegyekbe. És visszafele – a Hegyestűnél
voltunk – egy másik úton indultunk, mint amit már ismertünk. Ezen az úton egy
ideig mentünk, tartott az ösvény, és egyszercsak azt vettük észre, hogy már
csak bokrok, bozótok, ágak, bogak között megyünk és eltűnt a szemünk
elől az ösvény.
És ez kérdéseket vetett fel bennünk, hogy vajon jó
döntés volt-e ezen az úton elindulni? De azért mentünk előre, amerre
gondoltuk a helyes utat. És egyre nehezebb volt ezen a hegyoldalon menni, és
aztán egy döbbenetes látványban, egy csodálatos látványban volt részünk. Amikor
egyszer jobbra tekintettünk, tele volt az egész hegyoldal ott hóvirágokkal.
Rengeteg hóvirág egy helyen és nagyon gyönyörű volt.
És akkor arra gondoltunk, hogy bizony
megtapasztalhatjuk ezt sokszor. Hogy ami sokszor nagyon nehéz útnak látszik,
nagyon ágas-bogasnak, vagy nagyon fárasztónak, ott is csodálatos élményekben
lehet részünk, és ott is az Isten teremtésének a csodáit és az ő
segítségét élhetjük át.
A mai nap virágvasárnap, amely az egyházi évünknek
egy különleges napja. Hiszen a nagy hét kezdete. Az a vasárnap, amikor Jézus
bevonult Jeruzsálembe, pálmaágakat szórtak elé, azzal integettek, a köntöseiket
terítették az emberek az útra, miközben Jézus szamárháton közeledett a város
felé. Ez egy öröm-alkalom volt, mindenki újjongott, zsoltárt énekeltek,
ünnepelték Jézust.
De Jézus tudta azt, hogy most ő egy olyan
úton indult el, amely egy ünnepléssel kezdődik, de amelynek során a
keresztet is hordania kell majd. Pénteken emlékezünk nagypéntekre, Jézus
szenvedésére. És ő vállalta ezt az utat, amely egy ünnepléssel
kezdődött, amely a legnagyobb fájdalmakon vezetett keresztül, és amelynek
mégis ünnep volt a vége. Egy hét múlva húsvét van, és azt ünnepelhetjük, hogy
Jézus valóban diadalt hozott.
Amikor virágvasárnap pálmaágakat lengettek, az a
győzelemnek, a diadalnak a jelképe volt. És ezt még nem is tudták az
emberek, akik ott voltak, hogy egy hét múlva a legnagyobb diadal megtörténik,
Jézus Krisztus legyőzi a bűnt, a betegséget, a halált és feltámad, és
a békességet hozza a mi számunkra.
Azt szeretném kívánni nektek, hogy ezt a mai virágvasárnapot
úgy tudjátok megélni, és úgy tudjuk a következő hetet is, hogy vannak
nehéz utak, van amikor nehéz utakon kell mennünk, de Isten akkor is csodákat
hoz elő. A legszomorúbb napokon is az Isten szeretete, az Isten jósága
felénk fordulhat, ahogyan a nagypéntek után majd húsvét következik.
És még azt szeretném mondani, hogy nagyon szépen
köszönjük a sok-sok egy-, és kétforintost, amit hoztatok, 21000 forint
gyűlt össze belőle. És hogy tudjátok, hogy mi lett azzal a pénzzel,
szeretném elmondani, hogy Kárpátalján, Beregszászban van egy Dániel Alapítvány,
ahol olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiknek hiányoznak a rokonai, nem élnek
velük. Akik többen az utcán élnek, az utcán töltik a napjaikat. És ezt a pénzt,
amit ti adtatok az utcagyerekek megsegítésére adományoztuk. Szabó Kata
diakónusunk már el is vitte Kárpátaljára. Úgyhogy köszönjük szépen. Itt van egy
kis füzet, el lehet olvasni, hogy hogyan élnek, mit csinálnak ezek a gyerekek
és akik velük foglalkoznak.
Áldás, békesség.
Alapige
Zakariás 9:9-10.
"Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj,
Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és
szamáron ül, szamárcsikó hátán. Kiirtja a harci kocsit
Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet
a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.”
Igehirdetés
Csodálatos zakariási prófécia, arra buzdít minket,
hogy örvendezzünk. Ahogyan örvendezhetett Jeruzsálem amikor Jézus bevonult.
Ahogy örvendezhetett Isten népe a csodálatos próféciának, hogy jön majd a
messiás, úgy örvendezhetünk mi is annak, hogy a mi királyunk érkezik hozzánk.
Olyan jó lenne, hogyha ez tényleg a mi számunkra
nagyon nagy evangélium lenne. Hiszen ő lát minket, látja, hogy hogyan
jöttünk ma az istentiszteletre, látja a mi fájdalmainkat, látja a gyászunkat,
látja a kérdéseinket, a kétségeinket is talán. Látja a hitünket, a hálaadással
tele lévő szívünket, a betegségeinket, gyengeségeinket. Ahogyan ott volt
Jeruzsálemnél Jézus, és nézte a várost, látta ezt a várost, ugyanúgy látja a mi
városunkat is, a mi országunkat, és egyen-egyenként mindannyiunkat, akik itt
vagyunk.
Látja a mi életünket, és az a kérdés, hogy vajon
könnyekre indítaná-e őt a mi életünk, ahogyan azt szemléli? Ahogyan
könnyekre indította Jeruzsálemnek a hitetlensége, az elutasítása, hogy nem
ismerte fel a messiás érkezését, nem ismerte fel a király érkezését, és
elutasította őt.
Olyan jó lenne, hogy ha mi minden alkalommal
amikor itt vagyunk a templomban, amikor otthon kinyitjuk a Bibliát, amikor
imádkozunk, észre vennénk azt, hogy ezek az alkalmak csodálatos
lehetőségei annak, hogy megéljük, átéljük, hogy a királyunk érkezik
hozzánk, hogy meglátogat minket. És el tudnánk fogadni az ő áldásait. Olyan
jó lenne, hogy ha valóban örömüzenet lehetne számunkra Jézus érkezése, és nem
pedig ítélet, hogy nem vesszük észre az ő munkáit az életünkben.
Azt gondolhatnánk talán, hogy amikor
visszaemlékezünk virágvasárnapra, az tényleg az örvendezés alkalma, végre
nagyon sokan felismerik, hogy kicsoda Jézus. Végre nagyon sokan meglátják azt,
hogy ő az Isten küldötte, és ott ünnepelnek. És akkor Jézus sírva fakad.
Nem ünneprontás ez? Amikor mindenki ott ünnepel, örvendezik - még a zakariási
prófécia is, amely eszébe jut mindenkinek Jézus jöveteléről, az is örvendezésre
buzdít -, és ő, az Isten Fia akkor sír.
De igazából az a csodálatos ebben, hogy miközben
Jézus siratja a várost, aközben ott van a szívében a nagy-nagy szeretet,
ahogyan erre a városra tekint.
Az elmúlt héten Máté evangéliumából úgy olvastuk -
hogy hogyan tekint a városra -, hogy azt mondja, hogy hányszor akartalak
egybegyűjteni titeket, ahogyan a kotlós egybegyűjti, a szárnya alá
gyűjti a kiscsibéit. Ezzel a szeretettel tekint Jézus Jeruzsálem városára.
És miközben az ítéletről beszél, miközben látja az Olajfák-hegye
felől érkezve a gyönyörű templomot, a várost - ami tényleg egy
csodálatos látvány volt minden istenfélő izraelita számára -, aközben
látja már a romokat, látja már a pusztulást, látja az ítéletet is, amely Kr. U.
70-ben Titusz parancsára bekövetkezett, amikor lerombolták a jeruzsálemi
templomot.
Vajon miért sír Jézus akkor, amikor körülötte
mindenki örvendezik, s amikor úgy tűnik, felismerik az ő küldetését,
felismerik az ő nagyságát, felismerik benne a királyukat? Azért, mert
miközben királyként tisztelik őt, ő látja azt is, hogy mennyire
félreértik most is. Még ebben az ünnepi percben sem értik igazán az ő
küldetését. Jézus Krisztus úgy érkezik, mint király, de ugyanakkor úgy is, mint
a szenvedő szolga, akiről Ézsaiás próféta jövendölt. Az ő
megérkezésében benne van a csodálatos diadal és győzelem, amit érzékelnek
a jelenlevő emberek, de ugyanakkor benne van még a rá váró szenvedés is,
ami előtte van.
Jézus, miközben királyként érkezik, ő azt is
látja, hogy talán mennyire félreértik az ő királyságát. Milyen döbbenetes,
hogy ahogyan Jézus megszületett, rögtön az volt a kérdés, „hol van a zsidók
királya, aki most születetett?” És jöttek a bölcsek, és aztán élete során végig
ott volt az a kérdés, hogy ő-e a király? Most megkérdezi - a Máté evangéliuma
szerint – Jeruzsálem lakossága, hogy „ki ő, akit királyként ünnepelnek?”
Azután Pilátus Jézust a királyságáról kérdezi: „király vagy-e te igazán?” És
amikor keresztre feszítik őt, ott van a kereszten a tábla: „Názáreti
Jézus, a zsidók királya”.
Mit jelent akkor Jézus királysága? Mindenki
félreérti, aki körülötte van? Vagy csak még nem tudják felfogni azt, amit a
tanítványok húsvét után már igazán értenek, hogy mit is jelent Jézus útja, mit
is jelent az ő királysága.
Azzal, ahogyan Jézus megérkezik, valóra válik a
zakariási prófécia, hiszen szamárháton érkezik a városba. Szelíden, szegényen,
szerényen érkezik ide, de ugyanakkor diadalmasan is. A diadalmat mutatja a
pálmalevél, amely az ókorban a győzelemnek a szimbóluma volt, és
ugyanakkor ott van az is amit kifejez, hogy ő szamárháton érkezett.
Mi talán úgy gondoljuk, hogy ó hát ez milyen
szegényes dolog, hogy szamárháton érkezett Jézus, de az ókorban ez is nagyon
fontos dolog volt, nagyon fontos üzenete volt. Hiszen, hogy ha egy uralkodó egy
városba lóháton, harci kocsik kíséretében érkezett, akkor valóban mutatta az
ő diadalát, azt, hogy akár bosszút áll az ellenségein, hogy jaj azoknak,
akiket legyőzött. De akkor, amikor szamárháton érkezett, akkor azt
hirdette, hogy ő békét akar. Amiről a zakariási prófécia is beszél: kiirtja
a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is,
mert békét hirdet a népeknek. Jézus Krisztus azzal, hogy szamárháton jött,
ő békét hirdetett.
És nem ismerte fel Jeruzsálem lakossága azt a
békét, amit ő kínált, amit ő hirdetett, és ezért is kellett
elhordozniuk aztán a sok-sok békétlenséget, a háborúságot. Mert nem ismerték
fel a békehozó királyt az életükben, és nem fogadták el saját királyuknak.
Jézus Krisztus békességet hirdetett. És ez nem
csak az fejezte ki - a szamárháton érkezés -, hogy békét hirdet, hanem azt is,
hogy igen, ő elfogadta a messiási küldetést, hogy ő tényleg Dávid
király utódaként jön. Hiszen Dávid számára is és a dávidi dinasztia számára is
a szamár, az öszvér, az mindig is fejedelmi állatnak számított, és ezzel
kifejezte azt is, hogy ő igenis az Isten küldötte, a szabadító, akit
vártak.
És az, hogy ő szabadító, az azt is kifejezte,
hogy ő a szövetségtől távol élők számára is hirdeti az Isten
békességét, amellyel befogadja az embert a maga szövetségébe. És ugyanakkor
azoknak is hirdeti ezt, akik talán azt gondolták, hogy ők nem figyelnek
erre a szövetségre, vagy megtörték ezt a szövetséget.
Milyen csodálatos üzenet az, hogy a szabadító kiterjeszti
az Isten szövetségét a népekre, az egész világra, és ugyanakkor az Isten
törvényeit megszegő, az Isten nélkül élő ember számára is a
megbékélést hozza az Istennel.
Olvastam egy nagyon érdekes gondolatot, több
bibliatudós megfogalmazta azt, hogy abban az időben nem nagyon volt
jellemző, hogy tövisből készítsenek koszorút, - amit ugye a Biblia
leír, hogy Jézus töviskoronát hordott -, hanem többen úgy gondolják, hogy
igazából az nem abból a tövisből készült, amit mi is ismerünk, hanem
amikor a pálmalevelek nagyon megszáradtak, akkor a pálmalevél nagyon élessé
vált, és ezt kötötték koszorúvá és ez volt az, ami ilyen szenvedést okozott
Jézusnak. A megszáradt pálmalevélből is készülhetett ez, több tudós így
vélekedik.
Azért mondtam el ezt a gondolatot – ez számomra is
új volt és nagyon érdekes -, mert igazából ez is kifejezi azt, amit ez az egész
virágvasárnapi ünneplés. Hogy amikor nagyon sokan ott ünneplik és ott várják
Jézust Jeruzsálemben pálmaágakkal, akkor utána nagyon sokan pedig azt kiáltják
Nagypénteken, hogy „feszítsd meg őt!”
Nem jelenti-e ez azt, hogy ugyanazok az emberek
kiáltották azt is, hogy „Hozsánna a Dávid fiának” és azt is, hogy „feszítsd meg
őt”? Csak azt a döbbenetes üzenetet jelenti ez a számunkra, amit Jézusnak
át kellett élni, hogy ami egyik nap az örömnek, az ujjongásnak az eszköze volt
a nép számára, a diadalnak, az a másik nap a szenvedésnek a kínos jele volt, és
a szenvedés okozója? És ugyanakkor mi már tudjuk - húsvét után -, hogy az a
töviskoszorú, az a korona amit Jézusra mint királya adtak, az igazából
mégiscsak a diadal koronája volt. Hiszen Jézus feltámadott a halálból, és
elhozta ezáltal valóságosan a megbocsátást és a megbékélést.
Jézus Krisztus királysága és szolgasága,
amiről a próféciák szóltak, és ami előjön már a virágvasárnapi
bevonulásnál is, az egész nagyhetet végigkíséri. Mit is érthetünk alatta, mit
is jelent? Hogyan lehet Úr, akit megkötöznek? És milyen csodálatos az, hogy ha
Jézus szenvedéstörténetét olvassuk, akkor is azt látjuk, hogy mintha mások
döntenének: aki elárulja, megtagadja, halálra ítéli, kínozza vagy csúfolja
őt. De mindebben a sok szenvedésben mégis Jézus Krisztus aki Úr. Akinek a
hatalma, akinek a szeretetének az ereje megérződik még ott a kereszten is,
amikor felismeri éppen a római százados, hogy bizony ez az ember Isten Fia volt.
És a kérdés az a mi számunkra, hogy mi vajon
felismerjük-e ezt? Mi vajon felismerjük-e Jézus Krisztusban a hozzánk érkezett
királyt? Vagy mi is az elvárásaink szerint tekintük rá? Nekünk is nagyon sok
elvárásunk volt, ahogyan nagyon sok váradalom fűződött a messiás
érkezéséhez, hogy adjon kenyeret a népnek, hogy tegyen csodákat, hogy hozzon
dicsőséges háborút, győzelmet a hódítók felett, hatalmas,
megerősödött országot és királyságot. És mennyiszer mi is így tekintünk Jézusra.
Hogy csak eszköz arra, hogy mi minél jobban éljünk itt a földi életben. Eszköz
arra, hogy gyógyuljunk, hogy vígasztalódjunk, hogy az anyagi dolgaink rendben
legyenek, hogy akár a saját népünknek az álmai megvalósulhassanak. Milyen
döbbenetes az, amikor az ő népe Jézusra nem mint Úrra tekint, hanem mint
eszközre. Úgy, hogy mi vagyunk az urak, és köteles teljesíteni a mi
kéréseinket, a mi elképzeléseinket, hogy annak megfeleljen.
Jézus Krisztus Virágvasárnapon sem felelt meg az
emberek elképzelésének. Beteljesítette az ószövetségi próféciákat, az Írásokra
figyelt, az Istenre figyelt, és nem az emberi elvárásokra. Nagyon nagy bajban
lettünk volna, hogy ha nem így tesz.
Vajon mi hogyan tekintünk akkor rá? Mennyiben
ismerjük fel azt, hogy kicsoda ő a mi számunkra? Hogy nem csak valaki,
akiről nagyon sokat tanultunk. Nem csak a vallásunknak az alapítója. Nem
csak olyan valaki, akire emlékezhetünk ezen a héten különösen sokszor, hanem
személyesen az én életem királya. Személyesen az én Uram, akinek engedelmeskedhetem.
Akinek szüksége van arra, hogy megmutassam az én szeretetemet felé, és az
embertársaim felé. Akinek még az én gyenge imádságaimra, az én szolgálatomra is
nagyon nagy szüksége van.
Igazából akkor történik meg a csoda a számunkra, a
mi életünkben, hogy ha felismerjük azt, hogy Jézus Krisztus király lehet a
számunkra. Hogyha nem értjük félre az ő akaratát a saját kívánságaink
szerint, hanem észrevesszük azt, hogy ő hova tartott. Észrevesszük, hogy
ő vállalta a nehezebb utat, hogy ő nem menekült az élet nehézségei
elől, hanem vállalta a szenvedést is. Nagyon döbbenetes az a példa, amit a
Quo vadis? című nagyon szép regényben olvashatunk, és filmben láthatunk.
Amikor ugye a keresztény üldözések idején úgy gondolják - a könyv szerint -
Krisztus követői, hogy legalább Péter apostol megmenekülhessen és hagyja
el Rómát, hogy őt ne érje utól az a próbatétel, amelyben a többiek
részesednek, hiszen rá még nagyon nagy szüksége lesz a megmaradó híveknek. És
Péter elindul kifelé a városból, és útközben találkozik egy látomásban
Jézussal, és megkérdezi tőle: Quo vadis, Domine? Hova mégy, Uram? És
ő azt válaszolja: megyek Rómába, az én népemhez. Megyek Rómába, hogy újra
feláldozzam magamat az én népemért, az én gyermekeimért. És akkor Péter
megfordul és visszamegy, vállalja a szenvedést. Tudjuk az egyháztörténet
leírása szerint, hogy Péter is Rómában halt mártírhalált.
Jézus Krisztus nem fordult el az élet
nehézségei elől, nem a diadal útját választotta, hanem úgy választotta az
utat, amire Isten küldte őt, hogy az először a keresztig vezetett, és
utána hozta a húsvét diadalát.
Akkor a te királyod Jézus, hogy ha észreveszed,
hogy ő feletted szánakozik, a te bűneid miatt sír. Hogy ő azért
ítél most, hogy kegyelmezhessen neked. Hogy ő éretted hozott áldozatot, és
neked lett a királyod.
Tudhatunk mindent Jézusról, amit mondott és tett.
Ismerhetünk minden eseményt és alkotását. Végiggondolhatunk mindent, amit róla
mondtak az emberek. Ettől még idegen marad a számunkra ez a király, aki
megérkezett Jeruzsálembe. De hogyha kész vagyok térdet hajtani előtte,
hogyha elismerem Úrnak magam felett, hogyha rászánom magam, hogy
engedelmeskedjem neki, akkor észreveszem, hogy ő élő személy. Akinek
hatalma van az én életemet is megújítani, akinek hatalma van gyógyítani,
megbocsátani, segíteni, vígasztalni. A feltétele annak, hogy ő a királyunk
legyen az, hogy letegyünk a fegyvereinket, hogy készek legyünk engedelmeskedni
annak, aki békességet hoz a számunkra.
Olyan jó lenne, hogyha mi nem maradnánk ki abból a
koronázásból, amely Jézus dicsőségére szolgál. Olyan jó lenne, hogyha mi
részesei lehetnénk ennek. Hogyha utána mennénk az ő útján, őt
követnénk, észrevéve a mi meglátogatásunk idejét. És milyen döbbenetes, hogy
Virágvasárnap ott ujjong a város – bár vannak, akik el akarják csendesíteni
őket. Aztán húsvétkor azok érthetik meg a feltámadott Krisztus
királyságának a titkát, akik hisznek benne, akik várják őt. Akik még a
kételkedés idején is csak hozzá fordulnak és rá gondolnak, és aztán Pünkösdkor
több ezer emberre, aki végre megérti, hogy mit is jelent Jézus királysága.
Adja a Mindenható Isten, hogy mi is megértsük ezen
a héten, hogy mit jelent számunkra, hogy ő a király. Mit jelent a
személyes életünkben, a gyülekezetünk életében, a népünk életében, a családunk
életében, hogy ő diadalmaskodott a legnagyobb ellenségünk, a bűn, a
halál felett, és a békességet hozza a számunkra.
Befejezésül szeretnék egy virágvasárnapi
versből olvasni néhány sort, amely már az imádságunk is lehet:
Uram, bocsáss meg, sírva kérlek.
Mint májusi eső a gyenge vetésnek,
Mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,
Mint hűvös patak lázas sivatagnak,
Mint kárhozottnak egy csepp égi béke,
Mint anya-mosoly haldokló szemébe,
Úgy kellesz most, úgy kérnek, esdnek, várnak.
Minálunk nem volt még Virágvasárnap.
Kezünk remeg és húnynak már a mécsek,
Krisztusom én várom érkezésed.
Ámen.