2008. Március 16. Tóth Viola

Felolvasás

Lukács 19:28-44.

”Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé. Amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: "Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? - mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá." Ekkor a küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: "Miért oldjátok el a szamárcsikót?" Ők így feleltek: "Mert az Úrnak van szüksége rá Azután elvezették azt Jézushoz, felsőruhájukat ráterítették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olaj-fák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: "Áldott, a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!" A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: "Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!" De ő így válaszolt: "Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét."”

Gyerekeknek

Áldás, békesség!

Februárban voltunk a gyülekezetnek a presbitereivel, a gyülekezet vezetőivel egy hétvégén, amikor a következő év programjait terveztük meg. Közben volt alkalom kirándulásra is, és néhányan elmentünk kirándulni a hegyekbe. És visszafele – a Hegyestűnél voltunk – egy másik úton indultunk, mint amit már ismertünk. Ezen az úton egy ideig mentünk, tartott az ösvény, és egyszercsak azt vettük észre, hogy már csak bokrok, bozótok, ágak, bogak között megyünk és eltűnt a szemünk elől az ösvény.

És ez kérdéseket vetett fel bennünk, hogy vajon jó döntés volt-e ezen az úton elindulni? De azért mentünk előre, amerre gondoltuk a helyes utat. És egyre nehezebb volt ezen a hegyoldalon menni, és aztán egy döbbenetes látványban, egy csodálatos látványban volt részünk. Amikor egyszer jobbra tekintettünk, tele volt az egész hegyoldal ott hóvirágokkal. Rengeteg hóvirág egy helyen és nagyon gyönyörű volt.

És akkor arra gondoltunk, hogy bizony megtapasztalhatjuk ezt sokszor. Hogy ami sokszor nagyon nehéz útnak látszik, nagyon ágas-bogasnak, vagy nagyon fárasztónak, ott is csodálatos élményekben lehet részünk, és ott is az Isten teremtésének a csodáit és az ő segítségét élhetjük át.

A mai nap virágvasárnap, amely az egyházi évünknek egy különleges napja. Hiszen a nagy hét kezdete. Az a vasárnap, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, pálmaágakat szórtak elé, azzal integettek, a köntöseiket terítették az emberek az útra, miközben Jézus szamárháton közeledett a város felé. Ez egy öröm-alkalom volt, mindenki újjongott, zsoltárt énekeltek, ünnepelték Jézust.

De Jézus tudta azt, hogy most ő egy olyan úton indult el, amely egy ünnepléssel kezdődik, de amelynek során a keresztet is hordania kell majd. Pénteken emlékezünk nagypéntekre, Jézus szenvedésére. És ő vállalta ezt az utat, amely egy ünnepléssel kezdődött, amely a legnagyobb fájdalmakon vezetett keresztül, és amelynek mégis ünnep volt a vége. Egy hét múlva húsvét van, és azt ünnepelhetjük, hogy Jézus valóban diadalt hozott.

Amikor virágvasárnap pálmaágakat lengettek, az a győzelemnek, a diadalnak a jelképe volt. És ezt még nem is tudták az emberek, akik ott voltak, hogy egy hét múlva a legnagyobb diadal megtörténik, Jézus Krisztus legyőzi a bűnt, a betegséget, a halált és feltámad, és a békességet hozza a mi számunkra.

Azt szeretném kívánni nektek, hogy ezt a mai virágvasárnapot úgy tudjátok megélni, és úgy tudjuk a következő hetet is, hogy vannak nehéz utak, van amikor nehéz utakon kell mennünk, de Isten akkor is csodákat hoz elő. A legszomorúbb napokon is az Isten szeretete, az Isten jósága felénk fordulhat, ahogyan a nagypéntek után majd húsvét következik.

És még azt szeretném mondani, hogy nagyon szépen köszönjük a sok-sok egy-, és kétforintost, amit hoztatok, 21000 forint gyűlt össze belőle. És hogy tudjátok, hogy mi lett azzal a pénzzel, szeretném elmondani, hogy Kárpátalján, Beregszászban van egy Dániel Alapítvány, ahol olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiknek hiányoznak a rokonai, nem élnek velük. Akik többen az utcán élnek, az utcán töltik a napjaikat. És ezt a pénzt, amit ti adtatok az utcagyerekek megsegítésére adományoztuk. Szabó Kata diakónusunk már el is vitte Kárpátaljára. Úgyhogy köszönjük szépen. Itt van egy kis füzet, el lehet olvasni, hogy hogyan élnek, mit csinálnak ezek a gyerekek és akik velük foglalkoznak.

Áldás, békesség.

Alapige

Zakariás 9:9-10.

"Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.”

Igehirdetés

Csodálatos zakariási prófécia, arra buzdít minket, hogy örvendezzünk. Ahogyan örvendezhetett Jeruzsálem amikor Jézus bevonult. Ahogy örvendezhetett Isten népe a csodálatos próféciának, hogy jön majd a messiás, úgy örvendezhetünk mi is annak, hogy a mi királyunk érkezik hozzánk.

Olyan jó lenne, hogyha ez tényleg a mi számunkra nagyon nagy evangélium lenne. Hiszen ő lát minket, látja, hogy hogyan jöttünk ma az istentiszteletre, látja a mi fájdalmainkat, látja a gyászunkat, látja a kérdéseinket, a kétségeinket is talán. Látja a hitünket, a hálaadással tele lévő szívünket, a betegségeinket, gyengeségeinket. Ahogyan ott volt Jeruzsálemnél Jézus, és nézte a várost, látta ezt a várost, ugyanúgy látja a mi városunkat is, a mi országunkat, és egyen-egyenként mindannyiunkat, akik itt vagyunk.

Látja a mi életünket, és az a kérdés, hogy vajon könnyekre indítaná-e őt a mi életünk, ahogyan azt szemléli? Ahogyan könnyekre indította Jeruzsálemnek a hitetlensége, az elutasítása, hogy nem ismerte fel a messiás érkezését, nem ismerte fel a király érkezését, és elutasította őt.

Olyan jó lenne, hogy ha mi minden alkalommal amikor itt vagyunk a templomban, amikor otthon kinyitjuk a Bibliát, amikor imádkozunk, észre vennénk azt, hogy ezek az alkalmak csodálatos lehetőségei annak, hogy megéljük, átéljük, hogy a királyunk érkezik hozzánk, hogy meglátogat minket. És el tudnánk fogadni az ő áldásait. Olyan jó lenne, hogy ha valóban örömüzenet lehetne számunkra Jézus érkezése, és nem pedig ítélet, hogy nem vesszük észre az ő munkáit az életünkben.

Azt gondolhatnánk talán, hogy amikor visszaemlékezünk virágvasárnapra, az tényleg az örvendezés alkalma, végre nagyon sokan felismerik, hogy kicsoda Jézus. Végre nagyon sokan meglátják azt, hogy ő az Isten küldötte, és ott ünnepelnek. És akkor Jézus sírva fakad. Nem ünneprontás ez? Amikor mindenki ott ünnepel, örvendezik - még a zakariási prófécia is, amely eszébe jut mindenkinek Jézus jöveteléről, az is örvendezésre buzdít -, és ő, az Isten Fia akkor sír.

De igazából az a csodálatos ebben, hogy miközben Jézus siratja a várost, aközben ott van a szívében a nagy-nagy szeretet, ahogyan erre a városra tekint.

Az elmúlt héten Máté evangéliumából úgy olvastuk - hogy hogyan tekint a városra -, hogy azt mondja, hogy hányszor akartalak egybegyűjteni titeket, ahogyan a kotlós egybegyűjti, a szárnya alá gyűjti a kiscsibéit. Ezzel a szeretettel tekint Jézus Jeruzsálem városára. És miközben az ítéletről beszél, miközben látja az Olajfák-hegye felől érkezve a gyönyörű templomot, a várost - ami tényleg egy csodálatos látvány volt minden istenfélő izraelita számára -, aközben látja már a romokat, látja már a pusztulást, látja az ítéletet is, amely Kr. U. 70-ben Titusz parancsára bekövetkezett, amikor lerombolták a jeruzsálemi templomot.

Vajon miért sír Jézus akkor, amikor körülötte mindenki örvendezik, s amikor úgy tűnik, felismerik az ő küldetését, felismerik az ő nagyságát, felismerik benne a királyukat? Azért, mert miközben királyként tisztelik őt, ő látja azt is, hogy mennyire félreértik most is. Még ebben az ünnepi percben sem értik igazán az ő küldetését. Jézus Krisztus úgy érkezik, mint király, de ugyanakkor úgy is, mint a szenvedő szolga, akiről Ézsaiás próféta jövendölt. Az ő megérkezésében benne van a csodálatos diadal és győzelem, amit érzékelnek a jelenlevő emberek, de ugyanakkor benne van még a rá váró szenvedés is, ami előtte van.

Jézus, miközben királyként érkezik, ő azt is látja, hogy talán mennyire félreértik az ő királyságát. Milyen döbbenetes, hogy ahogyan Jézus megszületett, rögtön az volt a kérdés, „hol van a zsidók királya, aki most születetett?” És jöttek a bölcsek, és aztán élete során végig ott volt az a kérdés, hogy ő-e a király? Most megkérdezi - a Máté evangéliuma szerint – Jeruzsálem lakossága, hogy „ki ő, akit királyként ünnepelnek?” Azután Pilátus Jézust a királyságáról kérdezi: „király vagy-e te igazán?” És amikor keresztre feszítik őt, ott van a kereszten a tábla: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”.

Mit jelent akkor Jézus királysága? Mindenki félreérti, aki körülötte van? Vagy csak még nem tudják felfogni azt, amit a tanítványok húsvét után már igazán értenek, hogy mit is jelent Jézus útja, mit is jelent az ő királysága.

Azzal, ahogyan Jézus megérkezik, valóra válik a zakariási prófécia, hiszen szamárháton érkezik a városba. Szelíden, szegényen, szerényen érkezik ide, de ugyanakkor diadalmasan is. A diadalmat mutatja a pálmalevél, amely az ókorban a győzelemnek a szimbóluma volt, és ugyanakkor ott van az is amit kifejez, hogy ő szamárháton érkezett.

Mi talán úgy gondoljuk, hogy ó hát ez milyen szegényes dolog, hogy szamárháton érkezett Jézus, de az ókorban ez is nagyon fontos dolog volt, nagyon fontos üzenete volt. Hiszen, hogy ha egy uralkodó egy városba lóháton, harci kocsik kíséretében érkezett, akkor valóban mutatta az ő diadalát, azt, hogy akár bosszút áll az ellenségein, hogy jaj azoknak, akiket legyőzött. De akkor, amikor szamárháton érkezett, akkor azt hirdette, hogy ő békét akar. Amiről a zakariási prófécia is beszél: kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Jézus Krisztus azzal, hogy szamárháton jött, ő békét hirdetett.

És nem ismerte fel Jeruzsálem lakossága azt a békét, amit ő kínált, amit ő hirdetett, és ezért is kellett elhordozniuk aztán a sok-sok békétlenséget, a háborúságot. Mert nem ismerték fel a békehozó királyt az életükben, és nem fogadták el saját királyuknak.

Jézus Krisztus békességet hirdetett. És ez nem csak az fejezte ki - a szamárháton érkezés -, hogy békét hirdet, hanem azt is, hogy igen, ő elfogadta a messiási küldetést, hogy ő tényleg Dávid király utódaként jön. Hiszen Dávid számára is és a dávidi dinasztia számára is a szamár, az öszvér, az mindig is fejedelmi állatnak számított, és ezzel kifejezte azt is, hogy ő igenis az Isten küldötte, a szabadító, akit vártak.

És az, hogy ő szabadító, az azt is kifejezte, hogy ő a szövetségtől távol élők számára is hirdeti az Isten békességét, amellyel befogadja az embert a maga szövetségébe. És ugyanakkor azoknak is hirdeti ezt, akik talán azt gondolták, hogy ők nem figyelnek erre a szövetségre, vagy megtörték ezt a szövetséget.

Milyen csodálatos üzenet az, hogy a szabadító kiterjeszti az Isten szövetségét a népekre, az egész világra, és ugyanakkor az Isten törvényeit megszegő, az Isten nélkül élő ember számára is a megbékélést hozza az Istennel.

Olvastam egy nagyon érdekes gondolatot, több bibliatudós megfogalmazta azt, hogy abban az időben nem nagyon volt jellemző, hogy tövisből készítsenek koszorút, - amit ugye a Biblia leír, hogy Jézus töviskoronát hordott -, hanem többen úgy gondolják, hogy igazából az nem abból a tövisből készült, amit mi is ismerünk, hanem amikor a pálmalevelek nagyon megszáradtak, akkor a pálmalevél nagyon élessé vált, és ezt kötötték koszorúvá és ez volt az, ami ilyen szenvedést okozott Jézusnak. A megszáradt pálmalevélből is készülhetett ez, több tudós így vélekedik.

Azért mondtam el ezt a gondolatot – ez számomra is új volt és nagyon érdekes -, mert igazából ez is kifejezi azt, amit ez az egész virágvasárnapi ünneplés. Hogy amikor nagyon sokan ott ünneplik és ott várják Jézust Jeruzsálemben pálmaágakkal, akkor utána nagyon sokan pedig azt kiáltják Nagypénteken, hogy „feszítsd meg őt!”

Nem jelenti-e ez azt, hogy ugyanazok az emberek kiáltották azt is, hogy „Hozsánna a Dávid fiának” és azt is, hogy „feszítsd meg őt”? Csak azt a döbbenetes üzenetet jelenti ez a számunkra, amit Jézusnak át kellett élni, hogy ami egyik nap az örömnek, az ujjongásnak az eszköze volt a nép számára, a diadalnak, az a másik nap a szenvedésnek a kínos jele volt, és a szenvedés okozója? És ugyanakkor mi már tudjuk - húsvét után -, hogy az a töviskoszorú, az a korona amit Jézusra mint királya adtak, az igazából mégiscsak a diadal koronája volt. Hiszen Jézus feltámadott a halálból, és elhozta ezáltal valóságosan a megbocsátást és a megbékélést.

Jézus Krisztus királysága és szolgasága, amiről a próféciák szóltak, és ami előjön már a virágvasárnapi bevonulásnál is, az egész nagyhetet végigkíséri. Mit is érthetünk alatta, mit is jelent? Hogyan lehet Úr, akit megkötöznek? És milyen csodálatos az, hogy ha Jézus szenvedéstörténetét olvassuk, akkor is azt látjuk, hogy mintha mások döntenének: aki elárulja, megtagadja, halálra ítéli, kínozza vagy csúfolja őt. De mindebben a sok szenvedésben mégis Jézus Krisztus aki Úr. Akinek a hatalma, akinek a szeretetének az ereje megérződik még ott a kereszten is, amikor felismeri éppen a római százados, hogy bizony ez az ember Isten Fia volt.

És a kérdés az a mi számunkra, hogy mi vajon felismerjük-e ezt? Mi vajon felismerjük-e Jézus Krisztusban a hozzánk érkezett királyt? Vagy mi is az elvárásaink szerint tekintük rá? Nekünk is nagyon sok elvárásunk volt, ahogyan nagyon sok váradalom fűződött a messiás érkezéséhez, hogy adjon kenyeret a népnek, hogy tegyen csodákat, hogy hozzon dicsőséges háborút, győzelmet a hódítók felett, hatalmas, megerősödött országot és királyságot. És mennyiszer mi is így tekintünk Jézusra. Hogy csak eszköz arra, hogy mi minél jobban éljünk itt a földi életben. Eszköz arra, hogy gyógyuljunk, hogy vígasztalódjunk, hogy az anyagi dolgaink rendben legyenek, hogy akár a saját népünknek az álmai megvalósulhassanak. Milyen döbbenetes az, amikor az ő népe Jézusra nem mint Úrra tekint, hanem mint eszközre. Úgy, hogy mi vagyunk az urak, és köteles teljesíteni a mi kéréseinket, a mi elképzeléseinket, hogy annak megfeleljen.

Jézus Krisztus Virágvasárnapon sem felelt meg az emberek elképzelésének. Beteljesítette az ószövetségi próféciákat, az Írásokra figyelt, az Istenre figyelt, és nem az emberi elvárásokra. Nagyon nagy bajban lettünk volna, hogy ha nem így tesz.

Vajon mi hogyan tekintünk akkor rá? Mennyiben ismerjük fel azt, hogy kicsoda ő a mi számunkra? Hogy nem csak valaki, akiről nagyon sokat tanultunk. Nem csak a vallásunknak az alapítója. Nem csak olyan valaki, akire emlékezhetünk ezen a héten különösen sokszor, hanem személyesen az én életem királya. Személyesen az én Uram, akinek engedelmeskedhetem. Akinek szüksége van arra, hogy megmutassam az én szeretetemet felé, és az embertársaim felé. Akinek még az én gyenge imádságaimra, az én szolgálatomra is nagyon nagy szüksége van.

Igazából akkor történik meg a csoda a számunkra, a mi életünkben, hogy ha felismerjük azt, hogy Jézus Krisztus király lehet a számunkra. Hogyha nem értjük félre az ő akaratát a saját kívánságaink szerint, hanem észrevesszük azt, hogy ő hova tartott. Észrevesszük, hogy ő vállalta a nehezebb utat, hogy ő nem menekült az élet nehézségei elől, hanem vállalta a szenvedést is. Nagyon döbbenetes az a példa, amit a Quo vadis? című nagyon szép regényben olvashatunk, és filmben láthatunk. Amikor ugye a keresztény üldözések idején úgy gondolják - a könyv szerint - Krisztus követői, hogy legalább Péter apostol megmenekülhessen és hagyja el Rómát, hogy őt ne érje utól az a próbatétel, amelyben a többiek részesednek, hiszen rá még nagyon nagy szüksége lesz a megmaradó híveknek. És Péter elindul kifelé a városból, és útközben találkozik egy látomásban Jézussal, és megkérdezi tőle: Quo vadis, Domine? Hova mégy, Uram? És ő azt válaszolja: megyek Rómába, az én népemhez. Megyek Rómába, hogy újra feláldozzam magamat az én népemért, az én gyermekeimért. És akkor Péter megfordul és visszamegy, vállalja a szenvedést. Tudjuk az egyháztörténet leírása szerint, hogy Péter is Rómában halt mártírhalált.

Jézus Krisztus nem fordult el az élet nehézségei elől, nem a diadal útját választotta, hanem úgy választotta az utat, amire Isten küldte őt, hogy az először a keresztig vezetett, és utána hozta a húsvét diadalát.

Akkor a te királyod Jézus, hogy ha észreveszed, hogy ő feletted szánakozik, a te bűneid miatt sír. Hogy ő azért ítél most, hogy kegyelmezhessen neked. Hogy ő éretted hozott áldozatot, és neked lett a királyod.

Tudhatunk mindent Jézusról, amit mondott és tett. Ismerhetünk minden eseményt és alkotását. Végiggondolhatunk mindent, amit róla mondtak az emberek. Ettől még idegen marad a számunkra ez a király, aki megérkezett Jeruzsálembe. De hogyha kész vagyok térdet hajtani előtte, hogyha elismerem Úrnak magam felett, hogyha rászánom magam, hogy engedelmeskedjem neki, akkor észreveszem, hogy ő élő személy. Akinek hatalma van az én életemet is megújítani, akinek hatalma van gyógyítani, megbocsátani, segíteni, vígasztalni. A feltétele annak, hogy ő a királyunk legyen az, hogy letegyünk a fegyvereinket, hogy készek legyünk engedelmeskedni annak, aki békességet hoz a számunkra.

Olyan jó lenne, hogyha mi nem maradnánk ki abból a koronázásból, amely Jézus dicsőségére szolgál. Olyan jó lenne, hogyha mi részesei lehetnénk ennek. Hogyha utána mennénk az ő útján, őt követnénk, észrevéve a mi meglátogatásunk idejét. És milyen döbbenetes, hogy Virágvasárnap ott ujjong a város – bár vannak, akik el akarják csendesíteni őket. Aztán húsvétkor azok érthetik meg a feltámadott Krisztus királyságának a titkát, akik hisznek benne, akik várják őt. Akik még a kételkedés idején is csak hozzá fordulnak és rá gondolnak, és aztán Pünkösdkor több ezer emberre, aki végre megérti, hogy mit is jelent Jézus királysága.

Adja a Mindenható Isten, hogy mi is megértsük ezen a héten, hogy mit jelent számunkra, hogy ő a király. Mit jelent a személyes életünkben, a gyülekezetünk életében, a népünk életében, a családunk életében, hogy ő diadalmaskodott a legnagyobb ellenségünk, a bűn, a halál felett, és a békességet hozza a számunkra.

Befejezésül szeretnék egy virágvasárnapi versből olvasni néhány sort, amely már az imádságunk is lehet:

Uram, bocsáss meg, sírva kérlek.

Mint májusi eső a gyenge vetésnek,

Mint börtönnyitás elsorvadó rabnak,

Mint hűvös patak lázas sivatagnak,

Mint kárhozottnak egy csepp égi béke,

Mint anya-mosoly haldokló szemébe,

Úgy kellesz most, úgy kérnek, esdnek, várnak.

Minálunk nem volt még Virágvasárnap.

Kezünk remeg és húnynak már a mécsek,

Krisztusom én várom érkezésed.

Ámen.