2008. Február 17. Tóth Viola

Felolvasás

Ézs. 58:6-12.

”Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!   Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az URat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.”

Gyerekeknek

Áldás, békesség!

Ugye hetek óta gyűlik itt az egy- és kétforintos, amit majd jótékony célra szánunk, ajánlunk fel. Amit itt a gyerekek gyűjtöttek. És szeretném mutatni, hogy mára mennyi pénz gyűlt össze. Köszönjük szépen ezeket az adományokat.

Azt szeretném megkérdezni tőletek, hogy jó dolog adni? Jó dolog másoknak adni? (igen) Miért? Miért jó vajon adni? Hogyha valaki nem hallotta volna, Anna egy nagyon szép választ mondott, hogy mert akkor látjuk a boldogságot az arcán és látjuk, hogy örül neki, nagyon komoly örömmel fogadja az ajándékot, az adományt, és a javára lesz. És ez nagyon jó dolog.

Amit én szeretnék nektek mondani a mai alkalommal, az is ezzel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy Jézus arra hív minket, hogy tudjunk adni, hogy tudjunk szeretni, hogy tudjunk időt szánni emberekre. Időt szánni a gyermek istentiszteleteken való részvételre, a hittanórákon való részvételre. Még akkor is, ha vannak, akik úgy gondolják, hogy ó hát templomba menni az elvesztegetett idő, sokkal jobb dolgokat is lehetne akkor csinálni, valakit meglátogatni, valakit megvígasztalni. Teljesen felesleges, csak törődjön mindenki magával.

Ez a gondolat, ez a magatartás egyáltalán nem keresztyéni. A keresztyéni magatartás az, amikor tudunk jó szívvel adni figyelmet, szeretetet, megbocsátást, megértést a másiknak.

Hoztam megmutatni nektek valamit. Mi ez, ki tudja? (magok) Mit kell ezzel csinálni? (elültetni) El kell ültetni. És akkor mi lesz belőle? Zöldség, méghozzá retek, igen. De mi lenne, hogy ha én azt mondanám, hogy hú olyan szép ez a kis csomagolás, szép piros, olyan jól néz ki rajta ez a sok retek, hogy én ezt szépen berakom a konyhaszekrénybe és megtartom? És hogyha egy kis retket ennék, kibontom a zacskót és elkezdem rágcsálni. Finom retekíze lenne annak, amit ennék? Jót tenne nekem, hogyha a magvakat rágcsálnám? (nem) Hogyha azt mondanám, hogy hú hát én ezt a földbe szórjam? Hát akkor elveszítem! Ez az enyém! Mit mondanátok akkor nekem? Mit mondanátok, hogyha én azt mondanám, hogy sokkal jobban néz ki ebben a zacskóban, szépen ki tudom rakni, és mindig elővehetem nézegethetem, megrághatom?

Hát azt szeretném mondani – lehet, hogy tiszteletből nem mondjátok -, hogy ez nagy butaság, nagy bolondság lenne. Mert azért van, hogy igazi retek legyen belőle. Sokszor így van, amikor mi adunk is, hogy azt gondolják mások, hogy ó hát elvesztegetjük akkor, ha másokra figyelünk, olyan, mint hogyha a földbe szórnánk valamit, elvész, többet nem látjuk.

De az a csodálatos, hogy mi úgy végezhetjük a szolgálatunkat, hogy tudjuk, hogy ha elvetem a magot, és gondozom, akkor lesz belőle retek, amit tényleg tudok enni, és egészséges és jóízű, jó lesz, áldás lesz belőle. Azt mondja Jézus, hogy ha a magot nem vetjük el, akkor tényleg itt maradhat a kezünkben, és akár őrizgethetjük, de igazából nem lesz belőle áldás. De ha elvetjük, hogyha szinte meghal az a mag ott a földben, akkor új élet lesz belőle, gyümölcs, áldás, ami mindenki javára van.

Ezért nagyon fontos, hogy mi tudjunk adni, hogy tudjunk szeretni, hogy tudjunk áldozatot hozni másokért, hogyha bolondságnak tartják is. Azért, mert az igazi bolondság amikor magunknak akarunk megtartani valamit, és nem pedig a rendeltetése szerint használjuk.

Úgyhogy emlékeztessen titeket a retek arra, hogy milyen jó adni, és hogy soha nem hiábavaló Istennek, embertársaknak időt, szeretetet, figyelmet adni. Jó, ezt odaadom, és aki szeretne, majd a gyülekezeti teremben megtisztítva ehettek belőle.

Áldás, békesség!

Alapige

Máté 6:16-18.

"Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked."

Igehirdetés

Minden héten kedden délelőtt van a baba-mama kör, ahova gyülekezetünk fiatal édesanyái jönnek a gyermekeikkel, akik még nem járnak óvodába, hanem 0-tól 3 éves korig terjed az életidejük. És nagyon sokat lehet tanulni a gyermekektől, még ilyen pici gyermekektől is. Most csak két mozzanatot szeretnék kiemelni, ami szinte minden héten megtörténik baba-mama körön.

Az egyik az, amikor valamelyik kisgyermek megragad a ládából egy játékot, és azzal elkezd játszani. Mi történik? Természetesen több hasonló korú gyermek figyelmét is felkelti, meg az érdeklődését az a játék, és azonnal odamegy és megfogja a játékot, próbálja kivenni, vagy elkérni, vagy elszedni a társának a kezéből. És van amikor az édesanyák besegítenek, és a saját csemetéjüket próbálják arra ösztönözni, hogy adja át a játékot. És lehet látni néha egy-egy gyermek arcán, ahogyan szinte görcsösen tartja a kezében a játékot, és hallja, hogy oda kell adni. Ott van előtte a másik gyermek, aki már tartja a kezét, és ő csak tovább szorítja, amíg aztán eljut oda, hogy na jó, a lelki tusa végén odaadja a játékot. Aztán van olyan természetesen, amikor ez nem mindig sikerül. Tehát ez az egyik dolog, amikor így ösztönözni kell arra, hogy ami a kezében van, amit megragadott, azt tudja megosztani mással is.

A másik pedig, ami szintén egy nagyon gyakran előforduló jelenet, amikor anyukák hoznak gyümölcsöt vagy valami kis rágcsálnivalót, és vannak gyermekek, akik azzal töltik a kis csemegézést, hogy szépen kiveszik a tárolóból vagy a dobozból, és körbeviszik a másik gyermekeknek, az anyukáknak, még nekem is szoktak hozni, és akkor így etetik a többieket, és boldog mosollyal az arcukon adják oda azt amit megfogtak, és felajánlják a többieknek.

Igazából ez nagyon mélyen gyökerező emberi tulajdonság. A „hogyan tudunk mi ajándékozni?” kérdését veti fel, hogyan tudunk másokra figyelni. Van, hogy görcsösen, hogy semmiképpen nem, mert az az enyén, nem akarom megosztani. Van, hogy sikerül megosztani a másikkal. És van olyan, hogy kérés nélkül, önként, túláradó szeretettel ajándékozzuk a másikat.

Azt mondhatnánk, hogy igen ez nagyon szép és nagyon fontos dolog, de hogy kapcsolódik ez a böjtöléshez, amiről az ézsaiási ige és a hegyi beszédből elhangzott tanítás is szólt? Egyáltalán a református kegyességben hogyan lehet jelen a böjt, hogyan beszélhetünk erről?

Hiszen olvasunk arról, hogy az Ószövetségben is volt szó böjtről, Jézus korában a farizeusok nagyon szigorúan megszabott rend szerint böjtöltek. Sőt még számon is kérték Jézust, amikor az ő tanítványait nem látták elég kegyesnek, mert nem böjtöltek az ő rendjük szerint. Tudjuk azt, hogy katolikus testvéreink kegyességében is fontos szerepe van a böjtnek bizonyos napokon meghatározva, de úgy tűnik, hogy mi talán azt gondoljuk, hogy ó hát ez minket reformátusokat - esetleg a Nagypénteket kivéve - nem annyira érint.

Jézus itt nem arról beszél a hegyi beszédben, hogy ó hát ez már elavult dolog, meg nem kell böjtölni, hanem inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy hogyan böjtölünk. Hogy hogyan élhetjük meg ezt a kegyességi gyakorlatot, az Istennel való kapcsolatunkban mélyen, de ugyanakkor örvendezve.

És itt a következő kérdés, hogy hogyan lehet örvendezve böjtölni? Akkor, amikor a böjt elsősorban a fájdalomhoz kapcsolódott, a gyászhoz, a bűnbánathoz, egy nemzeti vagy családi tragédiához. Akkor hogyan lehetséges, hogy az ézsaiási prófécia egy ilyen csodálatos, örvendező, isteni szózat? És Jézus is a böjtnek az ünnepéről és az öröméről beszél.

A legfontosabb a böjttel kapcsolatban az – Jézus is erre hívta fel a figyelmet, és az Ószövetség prófétái is –, hogy a böjt, amikor én valamiről lemondok, valamilyen szent cél érdekében, mindig a legfontosabb, hogy önként történjen. Hogy ebben az elengedés legyen benne, hogy legyen benne szabadság. Hogy úgy tudjam korlátozni magam akár az étkezésben, akár más dolgokban, amik az életemben fontosak, hogy ne görcs jellemezze az életemet, és az arcomat esetleg eltorzulás, ahogyan böjtölök.

Talán többen vagyunk mégis azok, többen vannak közöttünk, akik megélték ezt már életükben, hogy amikor böjtölni kell, amikor valamiről le kell mondani, amikor valamit nem birtokolhatunk vagy nem élhetünk vele, akkor ezt nagyon savanyú arccal, nagyon zúgolódva tesszük. Nagyon sokan vannak, akik sajnálják az időt, a fáradságot, a pénzt, amit másoknak kellene odaadni, amit másokkal meg kellene osztani. És talán szidalmazzák azokat, akik felé szeretettel vagy önfeláldozással kell fordulni. És az egész világgal szemben is szeretnék megőrizni azt, amilyük van. Szeretnének csak saját magukra koncentrálni. Bizonyára eszünkbe jutnak sajnos ilyen fájdalmas emberi tapasztalatok, akár mások életéből, akár a mi életünkből, amikor ilyen görcsösen ragaszkodtunk a javainkhoz, és nem akartunk semmiképpen lemondani semmiről, amihez úgy érezzük, hogy nekünk van jogunk.

Ravasz László írta egyik igehirdetésében azt a példát, ami szerintem nagyon döbbenetes és elgondolkodtató. Hogy vannak akik szeretnék megőrizni a kezükben a kicsavarhatatlan aranytálentumot, egészen úgy, hogy még holtuk napjáig is szorítják kezükben az aranytálentumot, és akkor, amikor az életük véget ér, akkor vehetik észre a környezetükben lévő emberek, hogy amit ennyire szorítottak az nem egy aranytálentum, nem egy értékes kincs, hanem csak egy értéktelen rézpénz, ami nem való egyébre, mint hogy lezárják a halott szemét.

Nagyon döbbenetes ez a kép, és mégis nagyon sokat elárul a mi életünkről. Hogy miközben annyira szeretnénk talán mindent megtartani, birtokolni amit nekünk az élet adhat, görcsösen, valamit elveszítve vagy valamiről lemondva pedig amitől kényszerűen meg kell válnunk, lelki betegségeket élünk át. És közben kiderül, hogy értéktelen az, amiért talán az egész életünkben küzdöttünk. És nagyon fájdalmas az, hogyha valakinek így kell leélnie az életét. A keresztyén élet nem erről szól.

Arról szól, hogy Isten arra irányítja a figyelmünket, hogy mi értékes kincseket keressünk. És miközben ezekre a mennyei kincsekre vágyakozunk, amit nem veszíthetünk el, aközben tudjunk lemondani, aközben tudjunk akár az önmegtagadás útján, akár nap mint nap megélni azt, hogy a saját énem ellenére is, a saját vágyaim ellenére is tudok másokra figyelni. Nagyon fontos, hogy felismerjük azt, ami egy különleges ajándéka a böjtnek, a böjt üzenetének, hogy nem arról van szó, hogy én mit nem ehetek, nem ihatok, miben nem vehetek részt, vagy hogy mire ne szánjak időt a nagyböjti időszakban, hanem arról, hogy lehet adni. A testemet, világomat, földi javaimat, békességemet, szellemi javaimat adhatom másoknak, akiket táplálnom kell. A családomnak, az egyházamnak, a nemzetemnek, az embereknek akik körülöttem vannak. Annak, aki vérbe fagyva fekszik a jerikói úton, és az én szeretetemre vár.

Szabad adnom. Hálás lehetek azért, hogy azok közé tartozom, akik adják a kenyeret, a világosságot, a jó szót, az orvosságot, a pohár vizet, a meleg ruhát, a jó példát, az építő gondolatokat. Hogy miközben talán itt a földön koldusként élünk, mégis meg tudjuk osztani kenyerünket az éhezővel. És ez úgy lehetséges, hogy ha Istenre tekintünk. Hogyha mindezt nem azért tesszük, hivalkodásból, hogy minkenki lássa, hanem azért, mert nekünk ajándékozó Istenünk van.

Milyen döbbenetes, hogy ha valaki nem eszik húst, viszont miután jobban is szereti a halat, és gyakrabban eszik halat a böjti időszakban, mert hogy ő böjtöl. Milyen döbbenetes, hogy ha valaki azt mondja, hogy ő nem megy el egy vidám baráti társaságba, mert ő böjtöl, és közben a beszédével állandóan olyan sebeket ejt, amelyek nagyon nehezen gyógyulnak. Milyen döbbenetes, amikor mi a látszatra adunk, keresztyénekként is, hiszen hogyha az embereknek akarunk kegyeskedni, akkor üres, erejét és hitelét vesztetté válik a mi vallásosságunk. Mert hiszen Isten nem azt nézi, amit mi az embereknek mutatni akarunk, hanem őelőtte lelepleződünk teljesen, és előtte kiderül a valóság.

Ezért nagyon fontos, hogy ne azt várjuk meg, amíg lelepleződünk, és amíg kiderül, hogy a mi kegyességünk, a mi templomba járásunk csak színjáték, hanem teljes szívünkből szeressük az Istent és embertársainkat.

Jézus Krisztus arra hívja fel a figyelmünket, hogy tudjunk mosolyogva is böjtölni. Hogy tudjunk úgy megjelenni az emberek között, még akkor is, ha esetleg mi magunk is terheket hordozunk, hogy tudjuk, hogy a mi belső szobánkban, a mi imádságunkban Istenre figyelünk, és engedjük, hogy Isten gyógyítsa a sebeket, Isten építsen fel minket. És megtapasztaljuk, hogy sokszor a mi sötétségünkben az hoz igazi világosságot, hogy ha nem saját magunkkal foglalkozunk, hanem észrevesszük mindazokat, akikhez az Isten küld minket.

Akkor, hogy ha felismerjük a böjt igazi értelmét, akkor rájövünk, hogy a böjt az nem veszteség, hogy valamit nem tehetek, vagy nem ehetek meg, hanem nyereség. Szabad vagyok arra, hogy az időmet, az energiámat, a figyelmemet az emberekre fordítsam. Nem kifosztottság az, amikor böjtölünk. Amikor akár nem önként, hanem valami nehéz helyzet, betegség, gyász, veszteségek vagy családi problémák miatt valamilyen dolgokról le kell mondanom, ami fontos a számomra, hanem megtapasztalhatom azt, hogy Isten ebben a helyzetben is meg tud gazdagítani, meg tudja gazdagítani a szívemet, a lelkemet, és erőt tud adni a terhek hordozásához.

Olyan csodálatos lenne, hogy ha mi azt tudnánk megélni, hogy derűsen, a Mennyei Atya előtt tudnánk hordozni a szenvedéseinket is. Hogyha tudnánk örömmel adni. Hogyha ujjongó dícséreteket tudnánk mondani, és nem pedig csak a jajszavak, a zúgolódás hagyná el az ajkunkat. Hogyha felismerném azt, hogy van Atyám, aki nézi az életemet, aki szemmel tart engem, aki számon tartja még a fejemen a hajszálakat is. A böjt az, amikor lemondok valamiről. De úgy, hogy ez a lemondás igazából felszabadít. Mert a szeretet szabadságával tudok lemondani a javaimról. És a szeretet szabadságával tudok esetleg olyan dolgokról is lemondani, amelyek megkötöznének.

Nagyon sokszor ebben a dőzsölő világunkban azt tapasztaljuk, hogy emberek, talán mi magunk is, játékszerévé válunk saját vágyainknak, kívánságainknak, szenvedélyeinknek, és megkötöznek, fogva tartanak minket. Azzal fenyegetnek, hogy uralkodnak felettünk, és talán észre sem vesszük.

A mindenható Isten miközben megtanít böjtölni, aközben a szabadsággal teljes életet adja nekünk. És az egész böjtölésünknek az a célja, hogy megértsük, hogy Isten megszabadított minket, és felszabadított minket a szeretetre. És azért is böjtölhetünk ebben az időszakban, talán éppen a számítógép-elvonással, vagy televízió-megvonással, vagy a vásárlási kényszer elhagyásával, lecsökkentésével, vagy a dőzsölésekkel, hogy jobban elmélyüljön az Istennel való közösségünk, hogy odaforduljunk Isten felé. Hogy ne engedjük, hogy bármi megakadályozzon abban, hogy megújuljon az Istennel való közösségünk.

Jézus a böjt idején nem lelki keserűséget akar ébreszteni bennünk, hanem örvendező, ünnepi lelkületet. Az ézsaiási próféciában elhangzott, hogy a testvéred elől ne rejtőzzél el. Úgy is van az egyik fordításban, hogy tested elől, aki húsod és véred, aki melletted van, ne rejtőzz el, hanem tudj odafordulni hozzá. És akkor kezdődhet az épülés a családodban, a gyülekezetben, és reménység szerint elkezdődhet vagy folytatódhat a keresztyének révén az épülés a mi országunk életében. Ámen.