2008. Február
17. Tóth Viola
Felolvasás
Ézs. 58:6-12.
”Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott
bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és
összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az
éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz,
ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön
világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár
előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ha
segítségül hívod az URat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!
Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor
fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged.
Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a
forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Fölépítik fiaid az
ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések
befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.”
Gyerekeknek
Áldás, békesség!
Ugye hetek óta gyűlik itt az egy- és
kétforintos, amit majd jótékony célra szánunk, ajánlunk fel. Amit itt a
gyerekek gyűjtöttek. És szeretném mutatni, hogy mára mennyi pénz
gyűlt össze. Köszönjük szépen ezeket az adományokat.
Azt szeretném megkérdezni tőletek, hogy jó
dolog adni? Jó dolog másoknak adni? (igen) Miért? Miért jó vajon adni? Hogyha
valaki nem hallotta volna, Anna egy nagyon szép választ mondott, hogy mert
akkor látjuk a boldogságot az arcán és látjuk, hogy örül neki, nagyon komoly
örömmel fogadja az ajándékot, az adományt, és a javára lesz. És ez nagyon jó
dolog.
Amit én szeretnék nektek mondani a mai alkalommal,
az is ezzel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy Jézus arra hív minket, hogy
tudjunk adni, hogy tudjunk szeretni, hogy tudjunk időt szánni emberekre.
Időt szánni a gyermek istentiszteleteken való részvételre, a hittanórákon
való részvételre. Még akkor is, ha vannak, akik úgy gondolják, hogy ó hát
templomba menni az elvesztegetett idő, sokkal jobb dolgokat is lehetne
akkor csinálni, valakit meglátogatni, valakit megvígasztalni. Teljesen
felesleges, csak törődjön mindenki magával.
Ez a gondolat, ez a magatartás egyáltalán nem keresztyéni.
A keresztyéni magatartás az, amikor tudunk jó szívvel adni figyelmet,
szeretetet, megbocsátást, megértést a másiknak.
Hoztam megmutatni nektek valamit. Mi ez, ki tudja?
(magok) Mit kell ezzel csinálni? (elültetni) El kell ültetni. És akkor mi lesz
belőle? Zöldség, méghozzá retek, igen. De mi lenne, hogy ha én azt
mondanám, hogy hú olyan szép ez a kis csomagolás, szép piros, olyan jól néz ki
rajta ez a sok retek, hogy én ezt szépen berakom a konyhaszekrénybe és
megtartom? És hogyha egy kis retket ennék, kibontom a zacskót és elkezdem
rágcsálni. Finom retekíze lenne annak, amit ennék? Jót tenne nekem, hogyha a
magvakat rágcsálnám? (nem) Hogyha azt mondanám, hogy hú hát én ezt a földbe
szórjam? Hát akkor elveszítem! Ez az enyém! Mit mondanátok akkor nekem? Mit
mondanátok, hogyha én azt mondanám, hogy sokkal jobban néz ki ebben a
zacskóban, szépen ki tudom rakni, és mindig elővehetem nézegethetem,
megrághatom?
Hát azt szeretném mondani – lehet, hogy
tiszteletből nem mondjátok -, hogy ez nagy butaság, nagy bolondság lenne.
Mert azért van, hogy igazi retek legyen belőle. Sokszor így van, amikor mi
adunk is, hogy azt gondolják mások, hogy ó hát elvesztegetjük akkor, ha másokra
figyelünk, olyan, mint hogyha a földbe szórnánk valamit, elvész, többet nem
látjuk.
De az a csodálatos, hogy mi úgy végezhetjük a
szolgálatunkat, hogy tudjuk, hogy ha elvetem a magot, és gondozom, akkor lesz
belőle retek, amit tényleg tudok enni, és egészséges és jóízű, jó
lesz, áldás lesz belőle. Azt mondja Jézus, hogy ha a magot nem vetjük el,
akkor tényleg itt maradhat a kezünkben, és akár őrizgethetjük, de igazából
nem lesz belőle áldás. De ha elvetjük, hogyha szinte meghal az a mag ott a
földben, akkor új élet lesz belőle, gyümölcs, áldás, ami mindenki javára
van.
Ezért nagyon fontos, hogy mi tudjunk adni, hogy
tudjunk szeretni, hogy tudjunk áldozatot hozni másokért, hogyha bolondságnak
tartják is. Azért, mert az igazi bolondság amikor magunknak akarunk megtartani
valamit, és nem pedig a rendeltetése szerint használjuk.
Úgyhogy emlékeztessen titeket a retek arra, hogy
milyen jó adni, és hogy soha nem hiábavaló Istennek, embertársaknak időt,
szeretetet, figyelmet adni. Jó, ezt odaadom, és aki szeretne, majd a
gyülekezeti teremben megtisztítva ehettek belőle.
Áldás, békesség!
Alapige
Máté 6:16-18.
"Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint
a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket.
Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor
pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy
böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki
látja, ami titokban történik, megfizet neked."
Igehirdetés
Minden héten kedden délelőtt van a baba-mama
kör, ahova gyülekezetünk fiatal édesanyái jönnek a gyermekeikkel, akik még nem
járnak óvodába, hanem 0-tól 3 éves korig terjed az életidejük. És nagyon sokat
lehet tanulni a gyermekektől, még ilyen pici gyermekektől is. Most
csak két mozzanatot szeretnék kiemelni, ami szinte minden héten megtörténik
baba-mama körön.
Az egyik az, amikor valamelyik kisgyermek megragad
a ládából egy játékot, és azzal elkezd játszani. Mi történik? Természetesen
több hasonló korú gyermek figyelmét is felkelti, meg az érdeklődését az a
játék, és azonnal odamegy és megfogja a játékot, próbálja kivenni, vagy
elkérni, vagy elszedni a társának a kezéből. És van amikor az édesanyák
besegítenek, és a saját csemetéjüket próbálják arra ösztönözni, hogy adja át a
játékot. És lehet látni néha egy-egy gyermek arcán, ahogyan szinte görcsösen
tartja a kezében a játékot, és hallja, hogy oda kell adni. Ott van előtte
a másik gyermek, aki már tartja a kezét, és ő csak tovább szorítja, amíg
aztán eljut oda, hogy na jó, a lelki tusa végén odaadja a játékot. Aztán van
olyan természetesen, amikor ez nem mindig sikerül. Tehát ez az egyik dolog,
amikor így ösztönözni kell arra, hogy ami a kezében van, amit megragadott, azt
tudja megosztani mással is.
A másik pedig, ami szintén egy nagyon gyakran
előforduló jelenet, amikor anyukák hoznak gyümölcsöt vagy valami kis
rágcsálnivalót, és vannak gyermekek, akik azzal töltik a kis csemegézést, hogy
szépen kiveszik a tárolóból vagy a dobozból, és körbeviszik a másik gyermekeknek,
az anyukáknak, még nekem is szoktak hozni, és akkor így etetik a többieket, és
boldog mosollyal az arcukon adják oda azt amit megfogtak, és felajánlják a
többieknek.
Igazából ez nagyon mélyen gyökerező emberi
tulajdonság. A „hogyan tudunk mi ajándékozni?” kérdését veti fel, hogyan tudunk
másokra figyelni. Van, hogy görcsösen, hogy semmiképpen nem, mert az az enyén,
nem akarom megosztani. Van, hogy sikerül megosztani a másikkal. És van olyan,
hogy kérés nélkül, önként, túláradó szeretettel ajándékozzuk a másikat.
Azt mondhatnánk, hogy igen ez nagyon szép és
nagyon fontos dolog, de hogy kapcsolódik ez a böjtöléshez, amiről az
ézsaiási ige és a hegyi beszédből elhangzott tanítás is szólt? Egyáltalán
a református kegyességben hogyan lehet jelen a böjt, hogyan beszélhetünk
erről?
Hiszen olvasunk arról, hogy az Ószövetségben is
volt szó böjtről, Jézus korában a farizeusok nagyon szigorúan megszabott
rend szerint böjtöltek. Sőt még számon is kérték Jézust, amikor az ő
tanítványait nem látták elég kegyesnek, mert nem böjtöltek az ő rendjük
szerint. Tudjuk azt, hogy katolikus testvéreink kegyességében is fontos szerepe
van a böjtnek bizonyos napokon meghatározva, de úgy tűnik, hogy mi talán
azt gondoljuk, hogy ó hát ez minket reformátusokat - esetleg a Nagypénteket
kivéve - nem annyira érint.
Jézus itt nem arról beszél a hegyi beszédben, hogy
ó hát ez már elavult dolog, meg nem kell böjtölni, hanem inkább arra hívja fel
a figyelmet, hogy hogyan böjtölünk. Hogy hogyan élhetjük meg ezt a kegyességi
gyakorlatot, az Istennel való kapcsolatunkban mélyen, de ugyanakkor örvendezve.
És itt a következő kérdés, hogy hogyan lehet
örvendezve böjtölni? Akkor, amikor a böjt elsősorban a fájdalomhoz
kapcsolódott, a gyászhoz, a bűnbánathoz, egy nemzeti vagy családi
tragédiához. Akkor hogyan lehetséges, hogy az ézsaiási prófécia egy ilyen csodálatos,
örvendező, isteni szózat? És Jézus is a böjtnek az ünnepéről és az
öröméről beszél.
A legfontosabb a böjttel kapcsolatban az – Jézus
is erre hívta fel a figyelmet, és az Ószövetség prófétái is –, hogy a böjt,
amikor én valamiről lemondok, valamilyen szent cél érdekében, mindig a
legfontosabb, hogy önként történjen. Hogy ebben az elengedés legyen benne, hogy
legyen benne szabadság. Hogy úgy tudjam korlátozni magam akár az étkezésben,
akár más dolgokban, amik az életemben fontosak, hogy ne görcs jellemezze az
életemet, és az arcomat esetleg eltorzulás, ahogyan böjtölök.
Talán többen vagyunk mégis azok, többen vannak
közöttünk, akik megélték ezt már életükben, hogy amikor böjtölni kell, amikor
valamiről le kell mondani, amikor valamit nem birtokolhatunk vagy nem
élhetünk vele, akkor ezt nagyon savanyú arccal, nagyon zúgolódva tesszük.
Nagyon sokan vannak, akik sajnálják az időt, a fáradságot, a pénzt, amit
másoknak kellene odaadni, amit másokkal meg kellene osztani. És talán
szidalmazzák azokat, akik felé szeretettel vagy önfeláldozással kell fordulni.
És az egész világgal szemben is szeretnék megőrizni azt, amilyük van.
Szeretnének csak saját magukra koncentrálni. Bizonyára eszünkbe jutnak sajnos
ilyen fájdalmas emberi tapasztalatok, akár mások életéből, akár a mi
életünkből, amikor ilyen görcsösen ragaszkodtunk a javainkhoz, és nem
akartunk semmiképpen lemondani semmiről, amihez úgy érezzük, hogy nekünk
van jogunk.
Ravasz László írta egyik igehirdetésében azt a
példát, ami szerintem nagyon döbbenetes és elgondolkodtató. Hogy vannak akik
szeretnék megőrizni a kezükben a kicsavarhatatlan aranytálentumot, egészen
úgy, hogy még holtuk napjáig is szorítják kezükben az aranytálentumot, és
akkor, amikor az életük véget ér, akkor vehetik észre a környezetükben lévő
emberek, hogy amit ennyire szorítottak az nem egy aranytálentum, nem egy
értékes kincs, hanem csak egy értéktelen rézpénz, ami nem való egyébre, mint hogy
lezárják a halott szemét.
Nagyon döbbenetes ez a kép, és mégis nagyon sokat
elárul a mi életünkről. Hogy miközben annyira szeretnénk talán mindent
megtartani, birtokolni amit nekünk az élet adhat, görcsösen, valamit elveszítve
vagy valamiről lemondva pedig amitől kényszerűen meg kell
válnunk, lelki betegségeket élünk át. És közben kiderül, hogy értéktelen az,
amiért talán az egész életünkben küzdöttünk. És nagyon fájdalmas az, hogyha
valakinek így kell leélnie az életét. A keresztyén élet nem erről szól.
Arról szól, hogy Isten arra irányítja a
figyelmünket, hogy mi értékes kincseket keressünk. És miközben ezekre a mennyei
kincsekre vágyakozunk, amit nem veszíthetünk el, aközben tudjunk lemondani,
aközben tudjunk akár az önmegtagadás útján, akár nap mint nap megélni azt, hogy
a saját énem ellenére is, a saját vágyaim ellenére is tudok másokra figyelni. Nagyon
fontos, hogy felismerjük azt, ami egy különleges ajándéka a böjtnek, a böjt
üzenetének, hogy nem arról van szó, hogy én mit nem ehetek, nem ihatok, miben
nem vehetek részt, vagy hogy mire ne szánjak időt a nagyböjti
időszakban, hanem arról, hogy lehet adni. A testemet, világomat, földi
javaimat, békességemet, szellemi javaimat adhatom másoknak, akiket táplálnom
kell. A családomnak, az egyházamnak, a nemzetemnek, az embereknek akik
körülöttem vannak. Annak, aki vérbe fagyva fekszik a jerikói úton, és az én
szeretetemre vár.
Szabad adnom. Hálás lehetek azért, hogy azok közé
tartozom, akik adják a kenyeret, a világosságot, a jó szót, az orvosságot, a
pohár vizet, a meleg ruhát, a jó példát, az építő gondolatokat. Hogy
miközben talán itt a földön koldusként élünk, mégis meg tudjuk osztani
kenyerünket az éhezővel. És ez úgy lehetséges, hogy ha Istenre tekintünk.
Hogyha mindezt nem azért tesszük, hivalkodásból, hogy minkenki lássa, hanem
azért, mert nekünk ajándékozó Istenünk van.
Milyen döbbenetes, hogy ha valaki nem eszik húst,
viszont miután jobban is szereti a halat, és gyakrabban eszik halat a böjti
időszakban, mert hogy ő böjtöl. Milyen döbbenetes, hogy ha valaki azt
mondja, hogy ő nem megy el egy vidám baráti társaságba, mert ő böjtöl,
és közben a beszédével állandóan olyan sebeket ejt, amelyek nagyon nehezen
gyógyulnak. Milyen döbbenetes, amikor mi a látszatra adunk, keresztyénekként
is, hiszen hogyha az embereknek akarunk kegyeskedni, akkor üres, erejét és
hitelét vesztetté válik a mi vallásosságunk. Mert hiszen Isten nem azt nézi,
amit mi az embereknek mutatni akarunk, hanem őelőtte
lelepleződünk teljesen, és előtte kiderül a valóság.
Ezért nagyon fontos, hogy ne azt várjuk meg, amíg
lelepleződünk, és amíg kiderül, hogy a mi kegyességünk, a mi templomba
járásunk csak színjáték, hanem teljes szívünkből szeressük az Istent és
embertársainkat.
Jézus Krisztus arra hívja fel a figyelmünket, hogy
tudjunk mosolyogva is böjtölni. Hogy tudjunk úgy megjelenni az emberek között,
még akkor is, ha esetleg mi magunk is terheket hordozunk, hogy tudjuk, hogy a
mi belső szobánkban, a mi imádságunkban Istenre figyelünk, és engedjük,
hogy Isten gyógyítsa a sebeket, Isten építsen fel minket. És megtapasztaljuk,
hogy sokszor a mi sötétségünkben az hoz igazi világosságot, hogy ha nem saját
magunkkal foglalkozunk, hanem észrevesszük mindazokat, akikhez az Isten küld
minket.
Akkor, hogy ha felismerjük a böjt igazi értelmét,
akkor rájövünk, hogy a böjt az nem veszteség, hogy valamit nem tehetek, vagy
nem ehetek meg, hanem nyereség. Szabad vagyok arra, hogy az időmet, az
energiámat, a figyelmemet az emberekre fordítsam. Nem kifosztottság az, amikor
böjtölünk. Amikor akár nem önként, hanem valami nehéz helyzet, betegség, gyász,
veszteségek vagy családi problémák miatt valamilyen dolgokról le kell mondanom,
ami fontos a számomra, hanem megtapasztalhatom azt, hogy Isten ebben a
helyzetben is meg tud gazdagítani, meg tudja gazdagítani a szívemet, a
lelkemet, és erőt tud adni a terhek hordozásához.
Olyan csodálatos lenne, hogy ha mi azt tudnánk
megélni, hogy derűsen, a Mennyei Atya előtt tudnánk hordozni a
szenvedéseinket is. Hogyha tudnánk örömmel adni. Hogyha ujjongó dícséreteket
tudnánk mondani, és nem pedig csak a jajszavak, a zúgolódás hagyná el az
ajkunkat. Hogyha felismerném azt, hogy van Atyám, aki nézi az életemet, aki
szemmel tart engem, aki számon tartja még a fejemen a hajszálakat is. A böjt
az, amikor lemondok valamiről. De úgy, hogy ez a lemondás igazából
felszabadít. Mert a szeretet szabadságával tudok lemondani a javaimról. És a
szeretet szabadságával tudok esetleg olyan dolgokról is lemondani, amelyek
megkötöznének.
Nagyon sokszor ebben a dőzsölő
világunkban azt tapasztaljuk, hogy emberek, talán mi magunk is, játékszerévé
válunk saját vágyainknak, kívánságainknak, szenvedélyeinknek, és megkötöznek,
fogva tartanak minket. Azzal fenyegetnek, hogy uralkodnak felettünk, és talán
észre sem vesszük.
A mindenható Isten miközben megtanít böjtölni,
aközben a szabadsággal teljes életet adja nekünk. És az egész böjtölésünknek az
a célja, hogy megértsük, hogy Isten megszabadított minket, és felszabadított
minket a szeretetre. És azért is böjtölhetünk ebben az időszakban, talán
éppen a számítógép-elvonással, vagy televízió-megvonással, vagy a vásárlási
kényszer elhagyásával, lecsökkentésével, vagy a dőzsölésekkel, hogy jobban
elmélyüljön az Istennel való közösségünk, hogy odaforduljunk Isten felé. Hogy
ne engedjük, hogy bármi megakadályozzon abban, hogy megújuljon az Istennel való
közösségünk.
Jézus a böjt idején nem lelki keserűséget akar
ébreszteni bennünk, hanem örvendező, ünnepi lelkületet. Az ézsaiási
próféciában elhangzott, hogy a testvéred elől ne rejtőzzél el. Úgy is
van az egyik fordításban, hogy tested elől, aki húsod és véred, aki
melletted van, ne rejtőzz el, hanem tudj odafordulni hozzá. És akkor
kezdődhet az épülés a családodban, a gyülekezetben, és reménység szerint
elkezdődhet vagy folytatódhat a keresztyének révén az épülés a mi
országunk életében. Ámen.