2008. Február 03. Nagy Péter

Felolvasás

Máté 10:1-4,16-23

”Magához hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget. A tizenkét apostol neve pedig ez: az első Simon, akit Péternek hívnak, és testvére, András; Jakab, a Zebedeus fia, és testvére, János; Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámszedő; Jakab, az Alfeus fia és Taddeus, Simon, a Kananeus, és Júdás, az Iskáriótes, aki el is árulta őt”

”Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak zsinagógáikban,  sőt helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak.  Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok. Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megöletik őket,  és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.”

Gyerekeknek

Áldás, békesség!

Fel kell vennem a szemüvegemet, több okból - bifokális és ezért szenvedek vele, úgyhogy ezért elnézést kérek. Először is megnézzük a pénzt. Mert elkezdtük mondani, hogy gyűjtjük a forintosokat és a kétforintosokat, és ezt oda fogjuk adni olyanoknak, akik rászorultak. Hogy mennyi jött össze? Elhatároztam, hogy minden alkalommal, mivel itt nem tudunk számolni, megmérjük. Először, hogy mennyi van, és megnézzük, hogy mennyi jött be. Na figyelj csak, ez mennyi? Majdnem egy kiló pénz. Öntsük bele, figyeljetek, gyűjtsétek. Ezt a rengeteget beletesszük, és megnézzük, hogy mennyi pénzünk van most. Négy és fél kiló pénzünk van. Ez már nem kevés. Ezt itt fogom tartani és meglátjuk majd, hogyan fog szaporodni a mi pénzünk.

Azt szeretném mondani, hogy ennyit gyűjtöttünk, ezt megmértük. Jó, hogy most így a szemünk előtt volt és elkezdünk ezen gondolkodni, hogy már abban a korban vagytok, hogy állandóan mérnek bennünket. Amikor megszületünk, azzal kezdik, hogy megmérnek, hogy hány kiló. Most éppen jött egy apuka tegnap, mondta, hogy 3 kg 50 a gyerek és 56 centi. Jó nagy gyerek, megmérték. Aztán mérik hetente. Aztán az iskolában méri az iskolaorvos. Vagy odahaza, nem tudom, hogy ki az, aki még az ajtófélfán centizgetett, hogy mennyit nőtt a nyáron. Mindig mérnek.

Aztán jönnek másfajta mérések, jönnek a tesztek. Ezt is ismerjük már az iskolában. Ez sem más, mint egyfolytában való mérés. Aztán felvételizünk különböző iskolákba, ott is csak mérnek bennünket megállás nélkül.

És vannak olyanok akiknek a vérnyomását mérik folyamatosan, az is egy mérés.

Tessék arra gondolni, hogy az Isten is mér minket. Van egy történet a Bibliában, egyszer egy király a régi időkben – valaki talán tudja is, a Dániel könyvében Bélsaccar király, aki igencsak el volt telve önmagától, a lakomáján a falon megjelenik egy lángoló kéz. És mit ír oda? „Megmérettél és könnyűnek találtattál”.

Megmérnek bennünket és azt mondja valaki, hogy „könnyű vagy fiam”. Ezt ugye így szoktuk mondani kicsit szlengesen, hogy „kevés vagy”. A nagy kérdés tehát az, hogy megmér bennünket az Isten és milyennek talál? Könnyűnek vagy súlyosnak? Hát mit mér meg? Hát azt méri meg, ha lehet ezt mérni, de ezt Ő biztos tudja, hogy vajon növekedtünk-e lélekben, szeretetben, türelemben, békességben, örömben vagy sem. Megméri. És erre azt kell mondjam, hogy bizony el kell ezen gondolkodni, hogy vajon mit mutat a mérleg?

Az a szerencse, hogy a mérlegen - amin állunk - még van valaki. Na vajon ki? Megszavaztassam a gyülekezetet vagy kitaláljátok? Ki áll még a mérlegen oda mellénk? Nem vagyunk egyedül a mérlegen, ez a szerencsénk. Hát Jézus. Még ez a szerencsénk. Mert ez azt jelenti, hogy ha Ő is ott van, akkor biztos nehezebbek vagyunk, mint az összes rosszaságunk egyenlege. Akkor biztos többek vagyunk. Jól jegyezd meg, hogy vele mindig több vagy. Ha megmér az Isten és Ő veled van, akkor meg fogsz felelni.

Ez az evangélium, ezt jól megjegyezzük miközben gyűjtögetjük a forintokat. Hozzuk, mérjük, örülünk neki. Nem felejtjük el: megmér bennünket az Isten, de van egy nagy szerencsénk, valaki még odaáll a mérlegre, az én serpenyőmbe, és akkor az lemegy. Jó nehezek, sólyosak leszünk, mert ott van a mi Urunk. Rendben van? Szervusztok, köszönöm szépen. Áldás, békesség!

Alapige

Máté 10:24-33.

"A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál.  Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. Ha a ház urát Belzebubnak nevezték el, mennyivel inkább házanépét?"  "Tehát ne rettenjetek meg tőlük! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.  Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.  Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában."  "Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül?  Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.  Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok."  "Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt,  aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt."

Igehirdetés

Kedves testvérek! A felolvasott igék egy nagyobb egységhez tartoznak, amelyben Jézus felkészíti és kiküldi a tanítványokat. Tulajdonképpen a missziói parancsnak az előzetese ez, olyan mint egy hadgyakorlat, amelyben tapasztalatokat szereznek a tanítványok és ugyanakkor tisztázódik bennük, hogy mivel kell szembenézniük, mi a realitás, mi fogadja majd őket. És egyben egy folytonos bátorítás is, hiszen ezt halljuk nem egyszer, nem kétszer, hogy „ne féljetek”, „ne rettenjetek meg”, hogy az, amivel majd szembe kell nézniük, abban nincsenek magukra utalva.

Mondhatni az egész rész egy bátorítás a vallástételre, a misszióra. Így is fejeződik be, így csúcsosodik ki, hogy „ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt”. Azt lehet mondani, hogy úgy tűnik, hogy a legkorábbi időktől kezdve bizony szüksége volt az egyháznak bátorításra és emlékeztetésre, hogy mi is tulajdonképpen a feladata.

Azt gondolom, hogy először el kell helyezni a dolgok rendjébe ezt a részt, és először azt látni, hogy ennek a felolvasott szakasznak, de az egész 10. résznek a vezérszava az, hogy „elküldelek”. De a legelső mozzanat mégis az – és fel is olvastuk -, hogy magához hívta a tanítványokat.

Az evangéliumban számtalanszor olvassuk a hívásnak a mondatát, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan”, „jertek el, mert immár minden készen van”, „induljatok haza”, „gyertek vissza”, ha lehet így összefoglalni. Ez azt jelenti, hogy az egyházban mindig két irányú mozgás van, vannak akik érkeznek, csúnyán mondva: jövésben vannak. És akik keresnek, akik terheket hordoznak, akik nyomorultak, betegek, nyugtalanok vagy céltalanok. Nagyon sok ok van, de mindenképpen vették ezt a hívást, hogy „gyertek”.

És őket nem küldeni kell, sem el, sem ki az egyházból, hanem fogadni kell őket. Fogadni kell őket, melléjük állni, közösségbe vonni, lelkigondozni, együttérezni, meghallgatni, támogatni, hogy testvérekre találjanak és meghallják az evangéliumot. És ha az Isten megkönyörül rajtuk és a közösségen is, akkor ezek az emberek el kezdenek változni, akkor el kezdenek másképpen látni egy idő után, és egészen új világ kezd kibontakozni a szemük előtt és bennük is. És aztán valóban egyszercsak azt vesszük észre, hogy már a „küldelek”, az „induljatok” kezd érvényes lenni reájuk.

Itt nem arra kell gondolni, hogy mindenki előbb-utóbb kap majd egy szószéket, és aztán gyakorolja, hanem az történik, hogy elindulnak a tanúságtétel útján. Ennek nagyon sokféle formája van, de mindenképpen a tudatosság a döntő benne.

Az jutott eszembe, hogy a 2007-es év, amelyre még sokszor visszagondolunk, egy kicsit ezt is jelentette, hogy „jöjjetek”. Ez volt a templom éve. Kinyitottuk a kapukat, olyan rendezvények sorozata volt, amelyben sok mindenkit hívtunk, és el is jöttek, és örömmel fogadtuk aki meghallotta a hívást. Tehát ez inkább a „jöjjeteknek” az égisze alatt történt.

Az idei év a Biblia éve. Elgondolkodtatott, hogy úgy is mondhatnánk, hogy ez meg az üzenet éve, amely természetesen mindig aktuális - tavaly is az volt, meg két év múlva is az lesz -, de arra kellene helyezni a hangsúlyt, hogy a Szentírás nem a múzeumokban van, nem az a helye, hanem az igazi helye kívül van. Az embereknek az otthonaiban van. Van egy ilyen mozgalom is, hogy „Szentírást minden otthonba”, én nagyon egyetértek ezzel a gondolattal.

Természetesen ki is kell nyitni azt a Bibliát, de azért nagyon fontos, hogy kívül van igazán a helye. És ez benne van ebben, hogy „menjetek, vigyétek ki, adjátok oda, adjátok kézbe, ez a dolgotok”.

Továbbgondolva az ige alapgondolatát eszembe jutott, hogy hála Istennek van ebben nekünk is hadgyakorlatunk, ha például a mi sátoros megjelenéseinkre gondolunk, a fesztiváli jelenlétünkre, akkor ez felfogható egy ilyen gyakorlatnak, hogy bátran kimegyünk az utcára és igyekszünk ebbe az irányba is lépni. És sokkal merészebben is szabad nekünk gondolkodnunk.

Eszembe jutott a komlói szolgálatomban, hogy nagyon sokat törtem a fejem, hogy hogy lehetne a kemény és nagyon elesett rétegeket megszólítani, mert abból volt a sok. És arra gondoltam, hogy behívom az üdvhadsereget. Ez egy nagyon érdekes társaság volt. A kézenfekvő megoldás nem jutott eszembe, hogy hát nekünk kéne talán kimenni. Ez a „menjeteknek” a parancsa. Nem volt bátorságom kitenni ennek a munkatársakat, és talán nem is voltunk rá érettek igazán. De azt gondolom, hogy legyen világos, hogy amikor Jézus reális képet rajzol a tanítványok elé, főleg mikor még az üldözések előszele is már besűrít - hogy így mondjam – a képbe. De az is világos, hogy megadja hozzá az erőt, a képességet, a kegyelmi ajándékokat, karizmákat. Ezt olvassuk, hogy „hatalmat adott nékik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtelenséget”. Tehát Jézus nem küld úgy bennünket el, nem küld őgy harcba, hogy nem fegyverez fel minket, és nem ismerteti a helyzetet.

Nézzük meg először is azt, három egyszerű pontban, hogy ez micsoda tulajdonképpen. Először is világossá teszi, hogy aki róla tesz bizonyságot, az vele együtt egyben sorsközösségben is van. Sorsközösségbe kerül. És azt, mondja, hogy rosszabb nem történhetik velünk, mint vele, akit ördögnek neveztek. Egy kicsivel korábban Jézust Belzebúbbal azonosítják az ellenfelei. És akkor azt mondja Jézus, hogy ennél több, ennél rosszabb már veletek sem történhet.

Ugyanakkor nincs ennél nagyobb dícséret sem, mikor azt mondja, hogy „elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere”. Ha ezt Jézus mondja, akkor ennél nagyobb dícséretre, ennél nagyobb bíztatásra nincs szükség. Mi nem akárkit képviselünk.

A követek küldöttek. Amikor kiküld minket bármilyen feladatra, akkor apostolok vagyunk. Követ, aki azt az országot képviseli, amely felhatalmazta. Egy darab abból az országból az a követség, ahová nem lehet még az államfőnek sem csak úgy besétálni, pl. a bolgár követségre, mert nem mehet be, hiába van Magyarországon. Még a hatalom képviselőinek is ezt respektálni kell. Hát mennyivel inkább érvényes ez az Isten népére, az Ő egyházára!

Ezért teszi világossá, hogy a félelem, a szorongás legyőzése a legfontosabb. Erre bíztat és nagyon érdekesen teszi, mert egy másik félelem által történik ez, tudniillik az istenfélelem által. Ez egy másfajta félelem, ez nem egy szorongás, ez nem egy halálfélelem - abban az értelemben, ahogy a félelmeink szoktak lenni. Hanem az igazi erőviszonyok felismeréséből fakad. Tudniillik a felesleges félelmektől szabadít meg, Ő rendelkezik az élettel.

Egy kicsit talán a gondolkodásunkat is át kell zökkenteni, mert azt szoktuk meg, hogy „attól féljetek, aki a testet és a lelket megölheti”. Itt nem a gonoszra gondol. Az élet az Istené. Isten az, aki megítél. Az Ő ítélete az, ami elveheti tőlünk nem csak a testi létünket, hanem a lelkünket is, az életünket mint Teremtő visszaveszi. Ez az igazi ítélet. És azt mondja, hogy akik a testet megölik, azok sokan vannak, de ne attól féljetek. Egyedül azt féljétek, akinek igazán mindez a hatalmában van.

Ezt a gondolatot meg kell tanulni a követeknek. És azt hiszem, hogy akkor értjük ezt meg igazán – itt a mi iratmissziónkban is mindig van egy-egy ilyen -, ha azoknak a mártíroknak vagy hitvallóknak az emlékiratait kézbe vesszük, akik végigcsinálták az ötvenes éveket mondjuk a Duna-deltában. Vagy éppen a gulágon a kárpátaljai lelkészek, vagy éppen a gyűjtőben az ötvenes években, és hihetetlen, hogy lelkileg megépülve jöttek haza. Még akkor is, ha le voltak fogyva. Alig-alig haltak meg a kárpátaljai lelkészek közül, azt hiszem, hogy talán senki. Hét évet töltöttek a gulágon. Mert ők pontosan tudták, hogy egy félelem van, az istenfélelem, és ezt megtartotta őket. Ezért volt lehetséges. Az volt a meggyőződésük, hogy azért kerültek oda az Ural mögé, mert az Isten egy új szolgálati helyre tette őket. Micsoda szemlélet és látás!

És bizonyságot tettek a foglyoknak, a smasszeroknak, ÁVH-soknak és mindenki másnak. Megtapasztalták, hogy uralkodnak a tisztátalan lelkek fölött, spt azt is megtapasztalták, hogy ezek az emberek valahol igényelték a hívást, a nyitott ajtónak az üzenetét. Hát ezért jöttek úgy haza, ahogy hazajöttek.

Aztán nagyon fontos vonását emeli ki Jézus a misszió ügyeinek, ez pedig a nyilvánosság. Azt a képet használja fel, hogy nincs olyan fontos dolog, amit ha bizalmasan közölnek, az abban a pillanatban ne menne szét. Ebben van egy kis irónia is, azt mondják a magyarázók. És valóban ez az ember tapasztalata is. Mindig azt mondom, hogy ha azt szeretném, hogy valamiről tudomást szerezzenek az emberek, vagy fontos lenne, hogy odafigyeljenek, azt mindig csak bizalmasan kell néhány embernek elmondani. Hát ez a tapasztalata mindenkinek megvan, hogy mondunk valamit bizalmasan, és gyorsan közkinccsé lesz.

És itt arra kell gondolni, hogy az evangélium a római birodalomnak egy sarkában, egy kis provinciában szólal meg először. Azoknak, akik ott hallgatták, azoknak nagyon fontos volt. De még Péterék is úgy gondolták először – ott van az Írásban -, hogy ez egy házon belüli ügy. A próféták, Mózes, a messiás, a Dávid fia, ez Izráel titka, ez Izráelnek a belügye, hogy így mondjam. És erre mondja Jézus, hogy ez, amit egymás közt bizalmasan fülbe súgtok abból, az egy egyetemes ügy. És ezt minden módon a nyilvánosság eszközeivel hirdetni kell.

A jeruzsálemi templom oszlopcsarnokában ezrek hallgatták Péterék prédikációját. Aztán Pál az Agórára megy, Athénbe, ahol a világ minden tájáról összejöttek az emberek, az értelmesek, a beszédeket hallgatók. Korintusban iskolát bérelnek. A kor eszközeivel dolgozik, leveleket küld, körleveleket küld, ezeket szépen másolják és terjesztik. Embereket képeznek ki, megindul nagyon gyorsan a munkatársi képzés, és küldenek szét a birodalomba. A maguk idejében hallatlan gyorsan és nagy sebességgel működteték az akkori – mondjuk így – médium lehetőségeket.

Nekünk százszor gyorsabb eszközeink vannak, vagy ezerszer gyorsabb eszközök, ezeket nem sorolom fel, mert benne élünk. De azért el szoktam ezt mondani, mert én magamnak is a rádöbbenése egy nagyon fontos esemény volt. Vasárnaponként, most ezekben a percekben is körülbelül mindenkit beleszámítva ötezer helyen prédikálnak csak Magyarországon. Hát még a Kárpát-medencében. A rádió, a tévé közvetíti az istentiszteletet minden héten, hétközben is vannak ilyen közvetítések. De ha csak a saját erőinkre gondolunk – azt hiszem ezt is mondtam már -, 16.000 - 17.000 presbitere van az egyházunknak, ők apostoli szolgálatra vannak elhívva. Tanúságtételre, valamilyen formájára. Most nem megyünk bele abba, hogy ebből vajon mindenki alkalmas-e, nem ez az érdekes. A lehetőség és a parancs ott van, kezünkbe adta az egyház Ura, amikor azt mondta, hogy „menjetek el”. Ezért bíztat és figyelmeztet bennünket, mert a tét persze nem valami statisztikának a javítása, az emberlétnek egy másfajta vonatkozása, másfajta tartalmak beáradása az emberi közösségbe. Amikor ezt mondja – figyeljük ezt a szerkezetet – „vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek az én Mennyei Atyám előtt”.

Tehát az ember és ember közötti kapcsolat az a bizonyságtételnek a szintje, vagy minősége, vagy öröme, ott az ember és az Isten közötti kapcsolat is helyreáll, és ebben gyógyító folyamatok áradnak, indulnak el az emberek között. Ezért vagyunk küldetésben.

Ha nagyon minimalista módon fogalmazom meg befejezésül, akkor azt mondom, hogy lehet valamit csinálni testvérek. Sőt fel kell ismerni, hogy az alkalmak nem vétettek el, hanem bátorságra, odaszánásra és erőre van szükségünk. De abban biztosak lehetünk száz százalékig, hogy ha van feladatunk, ha ezt megtaláljuk és vállaljuk, ha van küldetésünk, akkor van felhatalmazásunk is. Mert Ő felhatalmazás nélkül senkit nem küld.

Az Isten lelke adjon ebben nekünk mindnyájunknak világosságot. Ámen.