2008. Január
27. Nagy Péter
Felolvasás
Máté 9:1-8.
“Jézus
hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, vittek
hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a
bénához: "Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid." Ekkor néhány írástudó így szólt magában: "Ez Istent
káromolja." Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat,
ezt mondta: "Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan
mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj
fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az
Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a
bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!" Az pedig
felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem
fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az
embereknek.”
Gyerekeknek
El szeretném mondani a következőt, hallottam
a rádióban azt, hogy márciusig le kell adni a kétforintosokat. Hát ez nem tól
jó hír, mert ez azt jelenti, hogy a pénzünk nem javul. Eszembe jutott még
régi-régi gyermekkoromból az, hogy még az én időmben volt a réz, lyukas
kétfilléres. Az nagy kincs volt, azt gyűjtöttem. Rézből volt, nem
csak egy közönséges alumínium pénz, a mostaniak valószínüleg nem is láttak
ilyet. Az volt a legkisebb pénz, de érvényes pénz volt, olyasmi, mint a
kétforintos. Ebből irtózatos mennyiség volt, mint ahogy a kétforintosból,
egyforintosból is rettentő sok van. Igaz, hogy azon már egy kiflit sem
tudunk venni, gyerekkoromban egy zsemle negyven fillér volt. Nem is láttál
fillért, igaz főnök? Mert már csak forintosok vannak. Nektek van még? Hát
ti gazdag emberek vagytok, hát látszik. Negyven fillér volt egy zsemle, három
forint egy kenyér. Most meg összeszedegetjük, nem is nagyon becsüljük, itt is
hever, ott is hever, nem is szoktak visszaadni már a boltban, „mi az a két
forint!”
Hát én arra gondoltam, hogy mi lenne – mi gyerekek
vagyunk, nekünk nincsenek ezreseink, de egy-két forintjaink biztosan vannak,
igaz? Nekem mindig összegyűlik egy marékkal – ha összehordanánk ezeket az
egy-kétforintosokat, az e kis kör itt, vasárnapról vasárnapra, és beletennénk
egy dobozba? Én most jobb híjján egy ilyet találtam, ebbe gyűjtenénk.
Képzelhetitek, ha ez mind tele lenne egyforintossal meg kétforintossal. Én már
elkezdtem gyűjteni, ilyen „actival” dobozba tettem egy csomó kétforintost,
mert egyből aktívak szoktunk lenni, ha van egy kis pénzünk, most ezt
beleöntöm ide, hogy zörögjön. Ez mind kétforintos, jó sok. És akkor minden
vasárnap, ha van nekünk egy kis kétforintosunk – a forintossal nem keverem
össze, annak inkább keresek egy másikat, azt is beleszórom – minden vasárnap
gyűjtenénk. Én hajlandó leszek ezeket összerolnizni, és azután elviszem az
OTP-be, vagy a postára, ott beváltják, és ki fogjuk találni, hogy olyan
gyerekeknek adjuk oda - akár idehaza, akár a határon túl - akiknek még ennyi
sincs. Beleegyeztek? Akkor hajrá kétforintos, egyforintos! Ötforintost már nem
kell hozni, csak egyforintost, kétforintost. Azt mindig szépen el lehet kérni
odahaza anyutól, aputól, te elhozod, én kiteszem a dobozt, és beletesszük, jó?
Hát köszönöm szépen előre is, és gondoljunk
azokra, akiknek ennyi sincs. Gyűjtünk, mert ez hozzátartozik az
istentisztelethez, ezt tanuljuk az Írásból, az igéből, amiről az
előbb is szó volt. Áldás, békesség!
Alapige
Máté 9:4-7.
"Miért
gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani:
Megbocsáttattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy
pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket
a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj
haza!" Az pedig felkelt, és hazament.
Igehirdetés
Kedves testvérek, a napi igénk a gutaütött
meggyógyításának a története. Nagyon ismerjük ezt már, Lukács is elmondja,
ő részletesebben egy kicsit. Onnan szoktuk megjegyezni ezt a történetet
már tulajdonképpen gyermekkorunk óta, hogy ez a történet az amelyikben a többi
evangélium szerint, mivel nem férnek oda Jézushoz a beteggel, fölmennek a
tetőre, lapos tetejű házról van itt szó Palesztinában, kibontják és
aztán leengedik a szobába középre a magatehetetlen embert.
Ez egy nagyon kedves részlete a történetnek,
nagyon szerettem én is gyerekkoromban elképzelni ezt az egész akciót,
megragadja az ember figyelmét. Máté ezt egyszerűbben mondja el, de ezt ide
kell közben érteni. Ez egy fontos rész, amikor ezt mondja: „amikor Jézus látta
a hitüket”. Máté ebbe a mondatba sűríti bele ezt az egész történetet, hogy
megfogják, fölemelik, hordággyal fölviszik a tetőre és beengedik Jézushoz.
És erre mondja, hogy látta az ő hitüket, ezt a kitartó és tulajdonképpen
ötletes és merész döntést. A házigazda éppenséggel el is zavarhatta volna
őket onnan, hogy szétbontják a házuk tetejét. Noz azt gondolom, hogy most
jó ha felidézzük ezt a mozzanatot a kísérőknek, a segítőknek a hitét,
mert ebben van tulajdonképpen a gyülekezeti munka lényege.
Tegnap az imahét témája is ez volt, hogy
karoljátok fel az erőtleneket, támogassátok, mondja Károli, és nagyon
markáns, nagyon beszédes ez a kép. A tömeg szívesen hallgatja a rendkívüli
tanítót, aki szépen beszél, újszerűen beszél, szokatlanul, ugyanakkor nagyon
világosan beszél, ügyesen válaszol provokációkra, de mégis tömeg: nem látja és
nem hallja a magatehetetlen embert. A tömegben elveszik. A tömeg az nem
közösség, az nem gyülekezet, nem hordozzák benne egymás terhét. A tömeg az
anonim, nincs az egyes embereknek neve, és van ilyen, hogy sokan azt is
kívánják, hogy „nem akarok nevet magamnak, majd jól elveszek, elvegyülök a
tömegben”. A gyülekezet pedig ott kezdődik, amikor neve lesz benne az
embernek, amikor látni kezdjük egymást, érteni kezdjük egymást és hordozni
kezdjük egymást. Akkor a tömegből kezd gyülekezet lenni. És ezért olyan
fontos ennek a történetnek mindjárt az első lépése, mikor oda viszik
négyen ezt az embert, ezt a magatehetetlen embert hordozzák.
Mi is történik? Ott van egy béna ember, aki nem
tud önmagáért tenni. Bénult élet, a görög szöveg így mondja, hogy „paralíticos”.
Ugye ismerjük ezt a szót? Tehát ez nem egy kereső ember, nem egy
tévelygő ember, nincs semmi aktivitása. Az egyetlen aktivitás az az
őt hordozóké, akik lehettek hozzátartozók, lehet, hogy barátai, ez nem
lényeges. Az a lényeg, hogy ők megfogták ezt a bénult embert és odaviszik
Jézushoz. Szó szerint is közbenjárü szolgálatot végeznek. És ezt kell világosan
látni, ezek az emberek elszántan végzik ezt, nem ők a gyógyítók, nem is a
hitüknek az ereje, mert Jézus gyógyítja meg, de a támogatásuk az
elengedhetetlenül fontos.
Vagyis nagyon nagy szükség van minden
gyülekezetben arra, hogy egyre többen legyenek akik akár bíztatással,
beszélgetéssel, imádsággal, bármilyen támogatással odafordulnak azokhoz, akik
ilyen „paralíticos” állapotban vannak, akár átmenetileg, akár tartósan. És
nagyon fontos, hogy ne gondoljuk, hogy hiábavaló és fölösleges, vagy
eredménytelen, ha odaállunk így valaki mellé. Jézus a hitükre néz, és nagyon
nagyra értékeli ezt. Nem tudnak ők semmit sem tenni, nem tudnak
gyógyítani, nem tudják ebből az állapotból kihozni, de mégis oda tudják
vinni egészen Jézusig. Ez a diakónia lényege.
Bátorítson bennünket tehát ez az ige arra, hogy mi
is bátorítsunk másokat. Merjünk odalépni, bátorítani, akkor is, amikor az van,
hogy „hiába, nem vagyok én szakember”, vagy „nem vagyok én nagyon kiképzett,
okos vagy tapasztalt”, „hiszen itt tragédia van”, ugye meg szoktunk retteni
ettől, hogy „jaj Istenem, most mit mondhatnék én?”. Holott éppen a jó szó
hiányzik úgy, mint a falat kenyér. Legyen ilyen bátorságunk bátorítani akkor
is, amikor tudom, hogy én személy szerint ezen túlmenően semmit nem tudok
érte tenni.
Csak azt nem kell hinni persze, hogy csodákat
tudunk művelni, de azt igenis hinni kell, hogy van értelme a közbenjáró
szolgálatnak. Hogy imádságban fel lehet emelni valakit, és oda lehet vinni
Jézus elé. Éppen, amikor ezen a textuson gondolkodtam, elképzeltem, hogy
egy-egy házi csoportunk általában négy emberből áll. Ennek a négy embernek
az imádsága fel szokott emelni egy-egy ilyen nyoszolyát, egy-egy ilyen bénult
életet és odaviszi az Úr elé.
Ahol ilyen hordozások, ilyen közbenjárások vannak,
ott már Jézus körül gyülekezet van, közösség van, egyház van. Egyet ne
higyjünk, hogy ez hiábavaló, hogy ez fölösleges. Ezek után most már Jézusé a
főszerep. Teljesen váratlan mindenki számára az amit mond. Azt mondja,
hogy „bízzál fiam, megbocsátattak bűneid”. Azért megrendítő ez a
mondat, mert nem afféle vallásos általánosítás, mint „végülis mindnyájan
bűnösök vagyunk, végülis mindnyájunknak vannak terhei, hát ilyen az élet”,
és hasonlók, és ezzel egyből el is vesszük az élét. Legtöbbször erre
telik. Ez a párbeszéd kifelé valóban ennyi, egy mondat. Ami belül zajlik, az
végtelenül drámai. Tudniillik ketten tudják pontosan, hogy miről van szó,
szinte a lét és nem lét határán tehetetlenül feküdve, ennek az embernek ki
tudja, hogy hányszor kellett végiggondolni az életét? Mit kellett volna másként
tennem? Amíg még lehetett. Vagy mit nem kellett volna megtennem? Amíg még
erőm teljében voltam, még enyém volt a világ. Most már tudom, hogy sok
mindent hogyan kellett volna tennem, vagy szólnom, vagy végigvinnem. Most már
egészen másképpen tenném. De hát itt fekszem és mozdulni sem tudok. Micsoda pokoli
helyzet! És micsoda szavak egyszercsak, hogy „megbocsátattak a te bűneid”.
Hallatlan mondat ez a farizeusok számára is. Ez a
rabbi ez gyógyítson ha tud, de ne beszéljen. Beszélni egyrészt mi szoktunk, és
Isten az, aki megbocsát. És többnyire nem a betegeknek. A kor gondolkodása
többnyire tipikus: valami nagy bűne van, azért beteg, nem is bocsát meg
neki az Isten. Kiknek bocsát meg? Akik pontosan betartják a törvényt, szépen
járnak templomba, adakoznak, alamizsnálkodnak, böjtölnek, betartják a
szombatot. Hát övék a bűnbocsánat, övék az üdvösség, nem ezé a nyomorulté.
És ők nagyon jól tudták, hogy beszélni mindenki tud. Hiszen a beszéd
emberei voltak. Írásmagyarázók voltak, írástudók voltak. Nyilván amit nem
éreztek az az, hogy Jézus beszéde más, más mint az övék. Hogy tudniillik, amit
Jézus mond, az ige, és nem emberi szó. És igét mondani csak az Isten Szentlelke
által lehet. Emberi beszéd soha nem lesz ige, akármilyen ragyogó elme mondja és
csiszolja az üzenetet.
És azt gondolom, hogy itt a Biblia évében lehet,
hogy újra fel kellene ezt fedezni és ismerni. Az a nagy kísértés, hogy az ige
egyháza helyett a beszéd egyháza vagyunk. Jó sokat beszélünk, általában a
papságnak ez a betegsége, szeret sokat beszélni. A beszéd egyházává lettünk. A
beszéd viszont a tömeg műfaja. Az ige ott szólal meg, ahol ilyen
megrendítő párbeszédek hangzanak el, mint a gutaütött és az Úr között: „bízzál
fiam, megbocsátattak a te bűneid”.
Persze akkor megfogalmazódik az emberben az is –
és nem akarom most ezt a vonalat túlságosan mélyen tovább vinni -, de azért nem
baj, ha úgy belénk kap, hogy tán lehet, hogy jobb volna hallgatni. Hát persze
beszélni tudunk, a beszéd egyházának bizonyosan jobb lenne hallgatni, de Jézus
nem erre adott nekünk parancsot, a missziói parancsban sem, hanem arra, hogy
hirdessük az Ő beszédét, az evangéliumot, amelynek a szíve, közepe ez:
„bízzál fiam, megbocsátattak a te bűneid”. És az egyház vérkeringését,
életét jelenti ez a központi üzenet, ez a szívdobbanás, hogy „megbocsátattak a
te bűneid”. Mert az Úr Jézus a maga életét tette erre az üzenetre, hogy
igévé legyen, és felkeljenek a paralíticosok, és otthagyják fekhelyeik
rabságát. Az élő ige öltött testet a beszédben és a gyógyulásban. Fordítva
nem megy, beszédből nem lesz ige. Az élő ige az emberi beszédben
testet ölt, ha az Isten úgy akarja.
Ezt a farizeusoknak is fel kellett ismerni, azt
hogy „megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma a bűnöket megbocsátani
a földön”, és megtudták, mert elhangzik a nagy mondat, hogy „kellj fel, vedd a
te nyoszolyádat és eredj haza”. És azt gondolom, hogy éppen ezért elönthet
bennünket a beszéd tengere - mert abban élünk -, még a vallásos beszéd,
mindenféle vallásos beszéd tengere is, hogy az ige hatalma félreismerhetetlen.
„Megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma”, mert a gutaütött felkel és jár.
Ismerünk-e ilyen lebénult életeket? Akik látszólag
járnak, holott mozdulatlanul fekszenek a nyoszolyájukon. Hát ismerünk. De az
ő helyzetük mégsem reménytelen, mert az Emberfiának van hatalma a földön
bűnöket megbocsátani. És azt gondolom, hogy ezért készülhetünk nyugodtan
akár még a földi életből kilépni is, mert az ige uralma alatt élünk. És az
Emberfiának van hatalma a földön. Bizonyára mi magunk is éltünk át ilyen
állapotokat, vagy éppen át is élünk, ezt mindenki maga tudja, bénultságban,
tehetetlenségben, csak az Isten igéje segíthet rajtunk, Jézus beszéde.
És világos, hogy ez kétszemélyes párbeszéd,
akárhányan is vannak körülöttünk, akármilyen kedvesen mondják, nagyon fontos,
hogy mondják, de azért ez végsősoron egy kétszemélyes párbeszéd. Mert
Jézus mindig kiemeli a tömegből azt, akit megszólít, és személyessé teszi
a beszélgetést. Nagy pillanat ez, ne szalasszuk el. Ne akarjunk anonimmá lenni,
névtelenné válni, mert ezek a gyógyulásnak a nagy pillanatai. És bíztasson is
ez a történet mindnyájunkat, hogy épüljön és növekedjék a közbenjáró, a
szolgáló száma a gyülekezetben. Legyen az bármilyen, kevés, kicsi, vagy sok,
mert így történnek az igazi nagy dolgok. Kellett ez a négy ember, aki ezt a
cipelést felvállalta.
Adja az Isten, hogy valóban az Isten beszédének, a
Szentírásnal, a kijelentésnek az éve legyen az idei esztendő mindnyájunk
számára. Az Isten egyre inkább általa gyülekezetet formáljon, lélektől
lélekig, személytől személyig. Én azt gondolom, hogy minden ilyen
lehetőség, amit kapunk, az legyen a számunkra döntő, mert lehet, hogy
meggyógyul általa egy élet. Nem is biztos, hogy tudjuk. Nem mindegyik ilyen
nyilvános és látványos gyógyulás, mint ennek a béna embernek. Nem tudhatjuk,
hogy mire használja fel az Isten a magunk kicsi támogatását. Legyen hozzá
bátorságunk és vegyünk erőt.
Isten áldjon meg bennünket ebben. Ámen.