Lekció: Lk, 23,50-56

Textus Lk 24, 1-17

Megőrzi a híveinek az életét, kimenti őket a bűnösök kezéből, fényözön árad az igazra és öröm a tisztaszívűekre.

Kegyelem Néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól ámen.

Gyermekeknek:

Áldás Békesség!

Ma gyászolók Istentisztelete van de a gyerekek jelenléte vigasztalást nyújt, mert a jövendőre mutat. Nekik most valami másról beszélnék, mivel az élet elején vannak.

Hogy ne rontsák el!! Az élet végén már nehéz korrigálni.

Mikor arról gondolkodtam, hogyan is lehetne erről szólni - általában a gyerekeket valamilyen filmmel, vagy képekkel lehet megfogni. - a Majmok bolygója című könyv és film jutott eszembe.

Nem tudom látta-e valaki közületek fiatal koromnak ezt a filmjét?

Arról szól, hogy elmegy egy űrhajó, és mikor nagy sokára visszajön a földre itt már a majmok az urak, és az emberek a vadak, akiket kergetnek, és akik teljesen állati szinten élnek. Nagyon érdekes, hogy a majmoknak a társadalma nem sokat fejlődött. Pont ott tartanak, mint akkor, amikor átvették a hatalmat, mert fejlődésre képtelenek voltak, csak az embert tudták utánozni. Hát ez a társadalom épp olyan agresszív, gyűlölködő, lövöldöző volt, mint itt az emberi társadalom.

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban úgy bosszantottuk egymást, hogy akármit mondott a másik, mindig utána mondtuk, vagy utána mutogattuk, amire a válasz az volt, hogy aki utánoz az állatkertbe való.

Nahát, hogy folytassam a dolgot, a kérdés most az, hogy tulajdonképpen merrefelé haladunk mi? Majomszerű ember vagy emberszerű majmok társadalma felé?

Az igazán érdekes az, hogy utánzás nélkül nem lehet fölnőni. A gyerek is utánoz, mikor megtanítják enni, öltözködni. Az iskolában is utánozzuk azt, amit az okosak már kitaláltak.

De mennyi minden van amit nem kéne utánozni! Igaz? Amikor kis csoportokba összeverődünk és kitalálunk valami éktelenséget és mindenki utánozza, akkor majmok vagyunk, világos? De ha a mesterek mesterét utánozzuk, vagy olyanokat, akik Tőle tanultak akkor meg emberek leszünk.

Tehát az a nagy kérdés, hogy kit utánozzunk?

Lehet majomembereket is utánozni és lehet igazi embereket is. Mestereket.

Hát ki a mi mesterünk, akit utánozzunk?

Kicsoda az igazi ember, akit érdemes utánozni és akkor nem majmok leszünk, hanem emberek A mesterek mestere kicsoda?

Fel lehet tenni a kérdést magunknak, hogy szeretnénk-e olyan emberek lenni, akik az igazi emberektől tanulnak és legfőképpen magától a mestertől. Jézustól.

Köszönöm szépen.

Áldás Békesség, szerbusztok.

Prédikáció

Kedves Testvérek!

A lekció és az igehirdetés alapigéje alapján a szemünk előtt van Jézus temetése és a húsvéti történet.

Azzal kezdeném, hogy minden emberi történet vége a temető. Ebben teljesen azonos élményeink vannak, kivétel nélkül mindenkinek ezért is nevezzük most ezt a mai istentiszteletet a gyászolók istentiszteletének.

És mégsem vagyunk két csoport, hogy tudniillik itt vannak a gyászolók és a nem gyászolók, legfeljebb ott van különbség, hogy ki hol tart a gyászában, hiszen mindenkinek, aki a világra jön és kicsit már nagyobb lesz, elkezdődik ez a folyamat a gyászolás folyamata, és ez tart az élete végéig.

Egy kicsiny gyászoló csapatról olvastunk az igében. Ismerjük a szenvedéstörténetet, a temetés előtti viharos és tragikus eseményeket, amelyben a tanítványok már csak tehetetlenül sodródó szereplők, szemlélői egy végkifejletnek.

Azt hiszem, hogy ebben is sok azonosság van. Mikor valaki elmegy, akit szerettünk, már csak sodródunk és szemléljük.

Itt a szeretett mester szenvedése, kínhalála végigélése marad nekik, kérdés hogy mikor, hogyan, milyen módon tudják ezt elhordozni?

Itt már minden a múlté. Az emberi gonoszság ,az igazságtalanság, félelmek, rettegések itt mind egy pontban futnak össze és tulajdonképpen el is tűnnek a szemeink elől ebben a fajta sírkerti békességben, amit az ember mindig érez, ha kimegy valamelyik temetőbe a szeretteihez.

Mi marad ilyenkor a zaklatott, fájdalmas pillanatok után?

Hát a tisztességes eltemetés. Aztán a gyász. Esetleg a csalódás, a tehetetlenség érzése. Mert a halál az mindig elvágja azokat a szálakat, amelyekről bármennyire is tudtuk sokszor az értelmünkkel, hogy már valóban végleges, mert már maga az életkora is szerettünknek ezt mondja, de mindig csalódás, mert még talán tarthatott volna, folytatódhatott volna, talán lett volna remény…

De ugyanakkor van itt valami tevékenység is. Diktálják tulajdonképpen a szokások, egy- egy kultúrának a szokásai, hogy mi az amit még megtehetünk?

Nagyon fontos ez!

Hát mi az, amit még megtehetnek az élők?

A Bibliában utánanézegettem annak, hogy hogyan viszonyul a Biblia ehhez .

Azt olvasom Sámuel könyvében Dávidról: amikor Abnér a vezér meghal, a király hangosan sír Abnér sírjánál és sírt az egész hadi nép is.

Ez az együtt sírásnak egy nagyon szép példája, ahol megosztják egymással a fájdalmukat

Az első, amit még tehetünk, hogy együtt sírunk mindazokkal, akik együtt éreznek velünk.

Aztán azt olvassuk, hogy Jákob, amikor a tragikus hírt veszi, hogy a fia hunyt el, a fiai és leányai mind vigasztalni igyekeztek, azaz meghallgatni a gyászolót és vigasztalni.

Milyen sokan kiállnak inkább a sorból, mert a vigasztalás nagyon nehéz szolgálat. Kéne valamit mondani, vigasztalni, együtt érezni, meghallgatni. Ne maradjon magára a terhével a gyászoló. ..

Aztán Nehémiásról azt olvassuk, hogy amikor a királyi udvarban, Babilonban megkérdezi a perzsa király miért szomorú az arcod, az a válasz, hogy a város, - Jeruzsálem, ahol őseink sírja van - rommá lett. Vagyis ez arról tanúskodik, hogy sok évtized, netán évszázad után is fontos számára a távoli ősöknek a sírhelye, ahova elhelyezik őket.

Miért olyan fontos ez az emlékezés? Tehát együtt sír, vigasztal és emlékezik !!!

Mondhatni ugye, hogy a gyásznak is van egy jó rendje, és jó dolog ebben a rendben, gyászolni szeretteinket.

És itt szeretnék egy kis kitérőt tenni, összefoglalni ezt, hogy mi a helyzet a gyásszal, a temetéssel, egyáltalán ezekkel a szokásokkal, ezzel a jó renddel?

Azt hiszem a mai ember kizökkent ebből a jó rendből egyre inkább, és úgy gondolom, hogy ebben van egy fajta menekülés, elfojtás, sőt elmagányosodás is. Azt tapasztalom - konkrét adatokkal lehet ezt alátámasztani, - hogy a temetőkben egyre kevesebb a sírhely. Valahova kerülnek szeretteink maradványai, persze. Ki hazaviszi, ki elszórja azokat, - egyre gyakoribb,- esetleg beönti a Dunába, van erre is már külön szolgáltatás.

Természetesen mindenki úgy végzi és teszi ezt, ahogy akarja, de engem nagyon is foglalkoztat az, hogy szükség van a sírhelyre, szükség van az emlékhelyekre, azok őrzésére és gondozására. Ez is beletartozik egyfelől ennek a rendjébe, másrészt ennél sokkal többről is szó van.

Talán ez egy kicsit megváltoztatja a gondolkodásunkat.

Itt van a rendszeres lehetőség az utódoknak, gyermekeinknek a számára, hogy megismerjék atyáik történetét, anyáik történetét, a család történetét. Azzal, hogy elviszem oda … el kell mondani , hogy kik vannak ott, a nagyszülők , netán még az ükszülők történetét is. Ezt vallja talán még a családlélektan is, hogy nagyon fontos, hogy több generáció legyen jelen, akár még az emlékezés útján egy gyermek kibontakozó értelmében.

Én visszaemlékszem rá, a családunk történeteivel, a sokféle emlékkel együtt úgy éltek a déd-, ükszülők, mintha még tegnap történt volna. Mindig jelen volt ez, pedig csak egyetlen szegény nagyanyám élt, minden nagyszülő meghalt mire én már egyáltalán a világra jöttem, mégis a történeteik, mintha csak tegnap történtek volna. Ez adja az identitást, ez adja az önazonosságot, ahogy ezt mondani szokták.

A mai világ ezzel szembe megy. Ne legyen önazonosság, ne legyen emlékezés!

Számomra mindig megható, ha valahol egy katonai temetőben az ellenfelek katonáinak keresztje ott van szép rendben, gondozottan. De a lélektani ok mellett egy teológiait is had mondjak még ebben a témakörben befejezésül. Hogy az ötödik parancsolat itt is érvényes: „Tiszteld Atyádat és Anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, melyet az Úratyaisten ád néked”! Vagyis szeretteink elmenetele nem csupán a múlthoz kapcsol, nemcsak a veszteségeinkről szól, hanem a jövendőről is szól és ahhoz is van köze.

Ugyanakkor teljesen világos, hogy a halál a meghalás az nem valami melankolikus, szép képekkel körülírható romantikus dolog, ahogy volt egy ilyen időszak a kultúrtörténetben, hanem a halál ellenség. A szentírás ellenségnek nevezi, és győzelmének nyilvánvaló volta csak idő kérdése a mi életünkben.

Ugyanakkor azt is gondolom, ahogyan befejeződik minden a sírkertben , - a történetre gondoljunk most , Jézus temetésére,- a nagy evangélium is ott szólal meg először! Ez egy csodálatos pillanata az üdv történetnek!

Egy sírkertben fejeződik be. Vége mindennek!. És hol fog megszólalni először ebben a világban az evangélium, hogy Krisztus feltámad? Ugyanott!!

Isten ügyének valami egészen új kezdetéről, arról van szó, hogy nem zárta le Jézus történetét. Üres a sír és az angyali híradás hangzik, nincsen itt, mert feltámadott.

Figyeljük meg az első reagálásokat!

Olvassuk, hogy tanácstalanul álltak ott, aztán rémülten. Azzal a hírrel, hogy az evangélium, a jó hír, nem tudtak mit kezdeni a tanítványok.

Azért, mert a halál kizárólagos hatalmát természetesnek veszik.

Bár ha lehet így mondani, abban a pillanatban elkezdődött bennük egy folyamat, ezt csúnya szóval így lehet mondani: már megszokták… Kezdtek átállni gondolatban, hogy most már innentől ez van. Lehet persze, hogy csalódottan…- hogy az emmausi tanítványokra is gondoljunk, - de lezárták az ügyet.

Innentől már nincs tovább. Igen, valóban szörnyű dolog a mester halála, de lassan tudomásul vesszük!

Ahogy, beszélik ki magukból: … reménykedtünk, de hát csalódtunk: nem ez történt.

Valóban szocializálódva ezt tanuljuk meg, ez történik és egyszer csak ebben a tudati helyzetben, hogy így mondjam az evangélium megszólal: nincs itt hanem feltámadott!

Hát ez botrány a fülüknek. Ezt mondják a tanítványok, hogy ez valami üres fecsegés. És itt nem valami piaci pletykálkodásról van szó, hanem az igéről. Isten beszédéről, korszakokon keresztül erről beszéltek a próféták, Jézus Krisztusról. A nagy személyiségek, ugye Jób is ezt mondja még az ószövetség lapjain: „ mert én tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom felett megáll”.

Jézus földi szavai is ezt erősítették meg. Persze nem tudtak rá figyelni. Kiszelektálta tudatuk, hogy… meg kell feszíttetni és utána feltámadnia. És most is ezt mondja a híradás, tehát az Isten igéje, az evangélium hangzik el húsvét hajnalán egy sírboltban. Isten nem beszél komolytalanul sem a halálról, sem az életről.

Ma különös dolgok történnek a világban, az élet halál mezsgyéje kezd egy kicsit tolódni, nem ott van, ahol korábban. Reanimálnak, és újraélesztési lehetőségeket kínál a tudomány. Egészen különös, izgalmas dolgok vannak, és persze az emberek fantáziája is megmozdult és meglódult a túlnani világról.

Szeretném, ha mindenki számára világos lenne, hogy Jézus nem visszajött a halálból. A feltámadás az nem azt jelenti, hogy visszajövünk valamilyen állapotból, hanem átment a halálból a maga dicsőségébe!

Abból az állapotból, melyet börtönnek is neveznék, melynek csak egy irányú bejárata van.

Azóta van egy kijárata is!

És az evangélium ezért vigasztalás elsősorban. Jézus a tanítványoknak is ezt mondja a búcsúbeszédében, hogy a vigasztaló lelket küldöm el. Ez az alapvonása az isten felénk forduló szeretetének, hogy mindenekelőtt vigasztalja az embert. Azt az embert, aki a végességben él, aki milliméter és gramm és secundum világában van bezárva. Ez az ember vigasztalásra szorul!

Ezt jelenti, tehát a húsvét utáni korszak- mondjuk így , hogy nyitányának - az első nagy és mindent elsöprő akkordja. Ez az Isten vigasztaló éneke felénk.

Nincsen itt mert feltámadott!

Talán eszünkbe jut ettől a Káté első kérdése: Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Az első számú kérdés, amit a katekizmusban meg kell tanulni az a vigasztalásról szól.

Nem is gondolunk bele, hogy nem csak az életnek kell vigasztalás, hanem a halálban is kell vigasztalás.

És miről beszél? Ez csak az első mondat. Az, hogy mind testestül, mind lelkestül akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.

A temetési történetben a tanítványok végül is Pilátustól megszerzik Jézus testét. Ez egy nagyon sokat mondó pillanat. Mit tud megszerezni? A halott testet szerzi meg. Ennyi maradt nekik és ezt szépen elrendezik. Ez az emberé. Az élete végén szereztünk halott testet.

Ezzel szemben testem és lelkem az élő, feltámadott Úré!

Én azt gondolom, hogy ezzel a gondolattal, lehet zárni ezt a mai istentiszteletet. Hogy így gyászoljunk, emlékezzünk, és közben engedjük el, engedjük, át szerettünk emlékét, testét, életét az Úrnak és tapasztaljuk meg mindenben, hogy nem maradtunk magunkra, a félelmetes ellenséggel, a halállal.

Ebben erősítsen meg és vigasztalja szívünket az Isten.

Ámen

Nagy Péter lelkész 2008. január 13-án elmondott beszéd.