2008. Január 6. Nagy Péter

Felolvasás

Ézsaiás 66:1-5

“Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az ÚR dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez. Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd látod, örömre derülsz, repesve tágul a szíved. Özönlik hozzád a tengerek kincse, a népek gazdagsága hozzád kerül.”

Gyerekeknek

Azért örülök neki, hogy bátrak voltatok, ez a szüleitek bátorságát jelenti, hogy mégiscsak eljöttetek a templomba. Áldás Békesség!

És most végre tél van, én már nagyon vártam. Eszembe jutott egy korábbi télnek a története. Még nem kezdtem el igazából a madarak etetését, mondván hogy egy kicsit ők is dolgozzanak, mert idáig nagyon jó dolguk volt, de majd rövidesen teszem. De eszembe jutott, hogy lehet kapni ilyen cérnaszálra felfűzött mindenféle földi jókat a madaraknak, amit kiakasztunk a fára – a figyelmetekbe ajánlom -, ez azért fontos, mert nem tudnak ezek a nagy gonosz szarkák rárepülni és leszedni az egészet, és a kis cinkéket elzavarni.

Eddig amíg a házba raktam az élelmet, akkor jöttek és elzavarták a kicsiket, és akkor addig keresgéltem, míg megtaláltam a módját, hogy hogy lehet a cinkéket is megetetni. Egyszer egy ablak alatt láttam, ott lógott a fán. Jött egy szarka, persze nem tudott rámenni a kajára, megpróbált alulról felugrálni, és addig verte magát, míg a végén teljesen dühbe gurulva szabályosan földhöz csapkodta magát, és nagy megelégedésemre távozott a helyszínről.

Na mindjárt elgondoltam ezt a dolgot, hogy a dolgok természetes rendje, hogy jönnek a szarkák és elzavarják a cinkéket. Hát ilyen a természet, ezt tanuljuk, ez az élet. De valaki beavatkozik ebbe az életbe. Hát én most nem istent játszottam a szarkák és cinkék meccsében, de azért egy kicsit beavatkoztam, mint magasabb értelem – reménység szerint – egy cinkénél, és a cinkéknek is jutott. És akkor az a kérdés vetődött fel bennem, hogy hát hogy is van ez?

Vannak dolgok, amikhez nem juthatnak hozzá a szarkák. Egyszerűen nem kaphatják meg. A szarka természetű ember nem kapja meg azt az ajándékot amit a cinke megkap. Tehát az Isten ajándéka nem jár a szarkáknak. Nem juthat hozzá. Ha földhöz veri magát, akkor se. Nem jut hozzá az Isten szeretete, kegyelme, a közösség öröme, az egymásra figyelés, amit egy gyülekezet nyújthat, amit a Szentírás nyújthat, sok-sok kedves pillanata az életnek, és az a növekedés, amiről szó volt a keresztelőben, ez mind nem lehet a szarkáké, csak a cinkéké.

Most egy kérdést kell feltenni mindenkinek saját magának: Én most cinke vagyok vagy szarka? Ezt nagyon őszintén kell végiggondolni, nagyon őszintén, és minél előbb, annál jobb. Amikor már nagy pufók szarka vagyok, abból már nagyon nehéz cinkévé válni. De az Úr Isten ezt is megteheti. Tehát cinke vagyok vagy szarka? Ez a kérdés.

Köszönöm szépen. Áldás, békesség!

Alapige

Máté 5:13-16

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."

Igehirdetés

Kedves testvérek, lassan elkezdjük tudatosítani a gyülekezetben, az egyházban, hogy a 2008-as év az a Biblia éve lesz. Közösen az egyházak együtt fogják ezt ünnepelni, megrendezni, és általában is központi szerepet adni ebben az évben a Szentírásnak. Nekünk különösen kedves, a mi egyházunknak, mert hát az Ige egyháza lennénk. És már vannak gondolataink arról, hogy hogyan szeretnénk ezt méltóképpen megrendezni.

Amikor a mai igét szemügyre vettem és próbáltam benne valami pontot keresni, mihez bekapcsolódhat az ember, akkor az szólalt meg bennem először, hogy a 2008-as évnek nemcsak az Ige évének, vagy a Biblia évének kell lenni, hanem egyben a testvériségnek, a szolidaritásnak az évének is kell lenni. Mert nem lesz könnyű, sőt talán nehéz és nyomorúságos év lesz nagyon sokak számára, sok millió magyar ember számára. És ezért különösen nagy kérdéssé lesz az egész ország számára az, hogy képes lesz-e az elkövetkezendő évben, vagy években megtanulni, hogy mi az összetartozás, mi az empátia, mi az egymás iránti felelősség, áldozatkészség. És teljesen világos, hogy csak ebben a légkörben lehet igazán a Biblia évét megrendezni.

Gyakorló keresztyén embernek teljesen világos, a gyülekezetben élő embernek teljesen világos az összefüggés. Az Isten igéjéből való élés és az emberség gyakorlása csak együtt lehetséges. Jól illeszkedik éppen ezért a mai igeszakaszunk a hegyi beszédből, és annak talán legismertebb igéinek a mondanivalója ehhez a témához, vagy tételünkhöz. És persze fontos az is, hogy nagyon sokszor hallotunk már ezekről az igékről, még bizonyos problémát is okozott nekem, hogy tudok-e még valami újat mondani. De aztán nyilvánvalóvá lett, hogy nem kell mindig újat mondani, de újra el kell - nagyon sok ilyen van -, az alapokat mindig újra el kell mondani. Tehát szeretnék röviden minden igéről egy gondolatot most itt sorba venni.

Nagyon jól ismert a só magyarázata, hogy a bibliai kor emberének, Palesztina emberének a tapasztalata. Mert a Holt-tengerből vették a sót, kiszárították és felhasználták. Igen ám, de ez azért azt jelentette, hogy ebben nagyon sok szerves anyag is van, és ez azzal járt, hogy nem lehetett évekig tartani, hanem fel kellett mindjárt használni, mert különben megposhadt, megbüdösödött a só. Ugye milyen furcsa ez a mi számunkra? De innen érthető a kép, hogy mi az, hogy megízetlenül a só. Most már világos a párhuzam, hogy meg tud ízetlenülni a hívő élet is, hogy ha használaton kívül van, kívülre kerül a közösségből, ha egyáltalán csak úgy van, az azt jelenti, hogy megízetlenedik. De van azért új felismerés is ebből az igéből.

Nagyon meglepő, sőt valójában megdöbbentő az, hogy Jézus szélsőségekben gondolkodik ennek az igének a kapcsán, tudniillik azt mondja, hogy a só nélkülözhetetlen és ugyanakkor lehet teljesen felesleges is. Nincs harmadik eset. Azt jelenti ez, hogy nincs keresztyénség, Krisztust követők nélkül elgondolt világ. Tehát nélkülözhetetlen. A missziói parancs ezt mondja, hogy menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy itt Európában például a keresztyénség az ízetlenné vált só jeleit mutatja. Mert ahol nem így van ott nagy szükség van rá, ahol pedig ízetlen, ott teljességgel felesleges, nem számolnak vele egyszerűen.

Érdemes azt is továbbgondolni, hogy vajon mitől ízetlenül meg a só. Sok mindentől, de azt gondolom, hogy elsősorban a közösségi gondolkodás, a szolidaritás hiányától. Attól ízetlenül meg, hogy teljesen atomizálódva, önzővé válik az ember. És akkor nem lesz többet só, mert a sónak a környezetében kell hatni és azt hiszem, hogy értjük ezt a képet.

De az is világos, hogy ez azért keletkezik, hogy ott lesz ez így, ahol a kijelentés, az Isten beszéde, az igéje, tehát a Szentírás is háttérbe szorul, lekerül a polcokról, lekerül a napirendről, ott megízetlenül a só. Ott ez a folyamat végbemegy. Tehát újra lángra kell lobbani a mécsesnek, azaz az Isten lelke által ihletett igehirdetésekre van szükség, az Írás szerepének meg kell növekednie. Hol történik ez meg? Az majd ki fog derülni ebben az évben, hogy vajon e tekintetben tudunk-e valamit előrelépni. Ott történik meg, ahol a tanítványok maguk is világosságot árasztanak. Ti vagytok - mondja Jézus -, aki maga a világ világossága, ahogy azt a János enavgéliumában olvassuk. Ti vagytok a világ világossága, ez egy óriási kijelentés. Sokféle képet lehetne itt alkalmazni, de most csak arra gondoljunk, hogy ez milyen méltósággal ruház fel engem, milyen öntudattal, hogy én világítok a magam helyén.

És ez egy óriási dolog, hogy ne mondjam: fény lehetsz az éjszakában. Sötétség oszlató szereped van ott ahol vagy. Nagyon sok fontos igét lehet itt mondani, például Pál mondja azt, hogy „a Szentlélek temploma vagytok”, ez azt jelenti, hogy világosság van belül. Vagy „él bennem a Krisztus”, de még más igéket is lehetne mondani, de én most egy másik képet had használjak, hogy ez vajon hogy is van. Vannak olyan anyagok, amelyek kint vannak a fényben nappal, erre alapszanak ezek a lámpák is, és akkor éjszaka ezt a fényt visszaadják, a fény raktározó anyagok aztán ezt kibocsátják a sötétben.

A hívő emberbe is belekerül ilyen szellemi anyag, az Isten beszéde, és a fény, ami rásüt az Isten közelségében, imádságban, dícséretben, elmélkedésben, az nem marad ott, hanem kiadja a sötétben. Világítótestként működik a homályban. Kiadja szóban, tettben, emberségben, odaadásban, mindazokban a dolgokban, amelyek nagyon fontosak egy keresztyén ember számára, egy közösség számára, amit nagyon örömmel fogad a környezete is. Mi a következménye ennek a fajta belső átalakulásnak? Jézus két képpel beszél erről, a hegyen épített város és a lámpa képével. Mindkettőhöz természetszerűen hozzátartozik az, hogy látszik. A hegyen épített várost nem lehet elrejteni, az fizikai képtelenség. A keresztyén ember és a közösség életének messzire kell látszania. Itt érdemes arra is gondolni, hogy itt van a gyülekezetnek a szerepe, küldetése a világban. Olyan közösségnek kell lenni, amelyik hallatja a szavát, ráismernek az emberek, fémjelzik a tettei, hogy ez vagy az a közösség ilyen jó dolgokat csinál, és olyanfajta életet él, amely valóban különbözik a világtól. Éppen azért, hogy látszódjék a világban.

Nagy kérdések is felvetődnek itt egyébként, erről is érdemes lenne ebben az évben majd párbeszédet folytatni, hogy tudniillik mibe szóljunk bele, és mi az amibe kötelességünk beleszólni, mi az amibe nem? Mármint egyháznak, gyülekezetnek. Mennyire más a mi életünk, mint amit a világ szelleme diktál? Egy kérdésben biztos, hogy fel kell emelnünk a szavunkat, közösen és együttesen is példát kell mutatni - ez a közösségi lét minőségében, a szolidaritásban -, mindenféleképpen nem hallgathatunk. Nem mondhatjuk, hogy „minden rendben van”, vagy pedig „nem a mi dolgunk”.

Van prófétai tisztünk, megszólalási parancsunk van ezekben a kérdésekben. Bizony érdemes ezen gondolkodni, hol és hogyan hallassuk a szavunkat. Nem csak a házon belül, mert ott azért hallatszik, hanem kifelé is. Ugyanakkor jó látni azt is, hogy aki ilyen lámpa szerepet kapott, ilyen lelki-szellemi karakterrel rendelkezik, annak nem lehet kivonulni a közösségből, vagy a világból, nem lehet elrejtőzni. Az képtelen helyzet lenne, hogy meggyújtom a lámpát és utána letakarom. Ilyen nincs. De van ilyen tendencia mégis. Manapság is éppolyan erőteljesen vagy még erősebben, sokszor ezzel találkozom a nyilvánosságban, és mindig várom, hogy tiltakozzon ott valaki, sajnos nem nagyon tiltakoznak, amikor azt mondják, hogy a vallás az privát ügy. Hát ez a lámpa, amelyik le van takarva. Ez a mondat a takarója. Az biztos, hogy ha valaki komoly hívő, az megkeresi a maga helyét a közösségben, mert ott van a helye a lámpának, hogy világítson. És bizony nagyon kérdőjeles, amikor valaki azt mondja, hogy „én hiszek tiszteletes úr, de az az én magánügyem, én erről nem tudok beszélni, ez nagyon mélyen van bennem”, nem akarom mondani neki, hogy „hát igen kedves, nem is látszik, olyan mélyen van, nem is világít”. Mert megvizsgáljuk még az életét, és akkor kiderül, hogy teljesen a kor szelleme szerint él, hát akkor ugyan mi lenne ott a mélyben ami világít?

Tehát ezért kell tovább építenünk a gyülekezet közösségét, mert el vannak helyezve a házban, el vannak rakva a lámpák, és ott világítsanak.

És aztán összefogja az egész kérdéskört a 16. vers, egy nagyon sokat idézett vers, „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat”. A szóban és tettben való látszódás értelme van itt megfogalmazva. Általában úgy gondolunk egyébként az Istenre, hogy hatalmas dolgokat tesz, nagy szabadításokat visz végbe, vagy nagy ítéleteket, és ennek a dicsőségéből ráhárul valami az Ő egyházára. Valami fény. Milyen érdekes, hogy itt fordítva van, Jézus fordítva mondja. Nekünk kell cselekdnünk a jót, azok az Isten cselekedetei amikor jót cselekszünk. És ebből kell a Mennyei Atyára dicsőségnek hárulnia. Világos, hogy ez csak akkor történhet meg, ha közben hitelesen dícsérem az Istent. Ehhez pedig az kell, hogy átlátszó legyen az életem és én magam is, hogy valami szép összjátéka legyen a belső egyensúlyomban a szerénységnek és az Isten-gyermekek öntudatának.

Ennek a kettőnek együtt ott kell lenni. Igenis látva vagyok. Nem bújok el nagy szerényen, vagy álszerényen, és húzódok hátra, amikor tudnék valamit. Ugyanakkor valóban szerénynek kell lenni, egyszerűnek, átlátszónak. Annak kell tehát látszani, hogy lámpás vagyok a világban, és világítok, de mindez végsősoron természetesen Tőle van.

Mert akkor értjük ennek az igének igazából a súlyát, hogy ha tudjuk azt a másik igét, amikor világítónak mondom magam, de nem világítok mégsem, hogy „miattatok káromoltatik az Isten neve a pogányok közt”. Ha ezt mellétesszük, akkor mindjárt érezzük, hogy miről van szó.

Tehát természetesen végsősoron az én fényem Őtőle van, mert félredobott, kiégett lámpa volt az én életem is, nem úgy születtem mint egy nagy fényes reflektor ebbe a világba. És haszontalan holmi voltam – itt egyébként a palesztin ókori mécsesre kell gondolni, egy vagy több lyukú kis agyag edény, nyilván esett, veszett, tört az is, vagy bekormolódott, bekoszosodott, hiányzott belőle a kanóc is. Ilyen életek voltunk mindnyájan, de megtalált az Isten, rehabilitált, renovált, kitisztogatott, megszerelt, feltöltött olajjal, az Ő lelkét adta és aztán meggyújtotta a hitnek a lángját, és ezért tudok világítani.

Mit is világítok én meg tulajdonképpen? Az utat vagy legalább egy útjelzőt, ami az Isten felé vezető utat mutatja. Ez a Krisztus követő életnek a lényege igazából, és tudni kell azt, hogy annyi fényem van, amennyi ebből megvalósul. És én azt gondolom, hogy ezt kívánhatjuk magunknak erre az esztendőre - a Biblia éve lesz -, hogy világító életünk legyen, hogy az Isten vegye kézbe a mi edényünket, tisztogassa meg, töltse meg olajjal, gyújtsa meg ha pislákol, vagy ha kialudt, és így együtt legyünk valóban a Mennyei Atya dicsőségére. Ámen.