2008. Január 1. Nagy Péter

Alapige

Zsidók 13:8-15

„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektõl, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak. Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét.”

Igehirdetés

Kedves testvérek, az egész felolvasott részt szem előtt tartva aláhúzom ezt a verset: „Menjünk ki tehát õhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendõt keressük. ”

Kedves testvérek, tegnap ennek az igének, és ennek a szakasznak az egyik felén kezdtünk el gondolkodni, és inkább visszatekintettünk: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”. És most innen indulva megyünk tovább. Megerősödtünk abban, hogy a változatlanul kegyelmes Isten a mában is megbizonyította magát, és ezt a mi gyülekezetünk konkrét története az előző évben is tényszerűen bizonyította. Hálát adtunk a 2007-es évnek a csodáiért, idézve a Demjén István féle könyvnek a címét: „Csodálatos, hogyan segített Isten minden munkánkban”.

Tehát azt tapasztaltuk, hogy a 2007-es év mintegy rátekint a 80 évvel ezelőtti eseményekre, melyeknek tapasztalatai, hitvallásai ma is élő módon hatnak reánk, és előre visznek. Tehát megerősödve számontartva mindezt és ugyanakkor számot is adva lépünk át az új évbe és haladunk tovább. Jó volna az elmúlt esztendő sok-sok pillanatát konzerválni, magunkkal vinni és így megőrizni, mert a visszatekintésnek az az előnye, hogy ott már tények vannak, már megtörtént események, már tudjuk azokat értékelni, ott bizonyosságok vannak.

Az előretekintés az más. Ez bizonytalanabb, sokkal nehezebb, mert nem lehet előre jelezni a jövőt, és nem lehet programozni sem a jövőt. Ezek mind-mind kudarcot vallottak a legkülönbözőbb gondolat rendszerekben. Ugyanakkor mi pedig azt mondhatjuk, hogy mégis van egy bizonyosságunk, tudniillik maga az Egyház Ura, akinek változatlan irgalmát, jelenlétét tapasztalja az Isten népe.

Ez így van, de azért biztos, hogy a jövendőre nézni, az egy nagy hitpróba. Felesleges ecsetelnem most a 2008 kilátásait. Ezt lehet úgy csinálni, hogy elmondjuk, hogy szörnyű lesz és ijesztgetünk, és akkor a végén jön a fordulat, hogy „de Isten velünk van. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. És akkor tulajdonképpen minden rendben van.

Egyébként ez nem helytelen gondolkodásmód teológiailag, van benne valamifajta realizmus, de azért nem hiszem, hogy eloszlatja az aggodalmainkat. Mert a hit azért nem egy túlélési technika, hogy valahogyan kibírjuk. És sokszor mondják azt az általam nagyon nem szeretett mondatot, hogy „jó nektek, keresztyéneknek, mert van mibe kapaszkodni”. Hát a fuldokló kapaszkodik, és mi nem vagyunk foldoklók. Mi az Isten útján járunk. Persze van olyan, hogy meg kell kapaszkodni időnként, de azért azt hiszem értjük ezt a minőségi különbséget. Ellenben azért tudunk hiteles keresztyén életet élni, és kell nekünk az elkövetkező esztendőben sokféle tehertétel között is, mert van egy látásunk, van egy világos látásunk az eljövendőről, aki az Úr Jézus Krisztus. Van egy tapasztalatunk Róla. Valóban, ahogy az ige mondja: aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”.

Ezért nem vagyunk beleragadva a jelennek sokféle nyomorúságába, szellemi, lelki posványaiba. Pontosan ezért nem vagyunk beleragadva akkor sem, hogy ha nem látjuk világosan mindig, hogy mi fog következni. Tehát ez a kérdés, hogy hogyan halljuk meg az evangéliumot, hogy a változatlan Úr ott van a jelenünkben, ott van a jövendőnkben. Különös módon nem a múlthoz való ragaszkodás az, amit némelyek mondanak, hogy az a biztos ami már megvan, ebbe kapaszkodjunk bele, majd ezen átmegyünk, mint egy kompon, az életnek a vizén, viharain, sodrásán, hanem itt van egy nagy feszültsége az igének.

És egy picit röviden a szellemi háttér, hogy megértsük merrefelé vezet minket az ige. Elmondanám, arról van szó, hogy zsidó-keresztyén gyülekezetnek írta az apostol a levelet, akik nagyon nehezen engedték el a megszokott dolgokat. Ez teljesen érthető, egy évezredes útról van szó, amelyen megérkeztek a mába, az akkori időben. Az évszázados rítusokat, az erősen a törvényhez kötődő kegyességet, igazság értelmezést, saját maguk helyét, létét a világban is innen értelmezték. Ezek a megszokott és megszentelt utak, amelyeken az Istenhez kötődtek, és keresték őt. És egyszer csak azt mondja a levélíró: „ne hagyjátok magatokat félrevezetni”. Ez már nem út, ez már tévútnak bizonyul. Nem ez a jövő útja, hanem hozzáteszi: „jó ha kegyelemmel erősödik meg a szív”. Sokan szerették volna a régi kultuszi életet, gondolkodásmódot átmenteni a keresztyén gyülekezet életébe, és vele együtt a régi gondolkodást is. Tehát nem az volt a kérdésük, hogy mit lehet, mit kell áthozni a régiből az újba, hanem hogy lehetne az újat a régibe belekötni? És akkor marad minden a régiben. Ismerjük, ez egy nagyon tipikus egyházi probléma, hogy van valami új, és akkor hogyan legyen ez: a régit az újba, vagy az újat a régibe?

Felismerték természetesen, hogy az evangéliumba így nem lehet a régit beilleszteni, mert rögtön új értelmet kap minden. Rögtön új fényben állva jelenik meg minden, és szerették volna a régi fényében szemlélni az újat is (az étkezésekre utalok, meg különböző ószövetségi kultuszi törvényekre), mert az Isten örökkévalósága az változatlan.

Nos hát ez volt az ellentábor, az evangélium pedig az volt, hogy Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása felől kell szemlélni mindent, az egész Ószövetséget, a szövetség kérdését, az áldozatokat, a törvényt. Innen szemlélve ismerték fel azt, hogy igen, a mi Urunk Jézus Krisztus már ott volt az atyákkal, sőt ott volt már tulajdonképpen a teremtésben, úgy ahogy János evangéliuma kezdi a nagy karácsonyi evangéliumot, hogy „az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”, és ez az Ige lett testté.

Tehát felismerte az egyház Krisztus jelenlétét az előttük járók életében, a világban, a rámutató próféciákat, az embereket az Ószövetségben, és ezért mondhatta azt, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.

És ez az új fény azt is jelentette, hogy nincs visszaút. Ha egyszer valamit a Krisztus fényében felismer a gyülekezet, vagy felismer az ember a maga életében, akkor nincs visszaút. A vizsgálódásnak, ha lehet így mondani, a számadásnak van egy ilyen következménye, hogy ha egyszer rádöbbentem arra, hogy ez így nem helyes, akkor nem lehet visszaút. Mert nem engedi meg az evangéliumi világosság. És ehhez a gondolathoz, hogy nincs visszaút, hanem előre kell most már menni, ehhez a gondolathoz egy párhuzamot hoz az igéből: a nagy engesztelő áldozat bárányának a testét a táboron kívül kellett elégetni miután megáldozták és a vérét az oltárra folyatták. És ott elégetni, mert hogy a nép bűneit vette magára, ez volt a helyettes áldozat lényege, és kivinni mindezt a táboron kívülre és elégetni. És hivatkozik arra, hogy Jézust is a szent város falain kívül, az átkozottak helyén, a kivégzőhelyen feszíttették meg. És ezért az Újszövetség oltára az kívül van. Nem ott, ahol a régi még szilárdan mindig ott van, hanem kívül van a falon. Tehát ezért mondja azt, hogy menjünk ki a táboron kívülre, Őhozzá.

Mit jelent ez? Mert most ez az érdekes a mi számunkra, ez az új esztendőnek – mondjuk így – egyfajta igei előremutatása, jelzése, hogy a keresztyén embernek ott kell lenni az életében ennek a vonásnak, hogy menjünk ki a táboron kívülre, Őhozzá. Tehát az evangélium fényében radikálisan számotvetni a dolgainkkal a személyes életünkben, közösségi életünkben, ez alapvetően fontos. Ez fog késztetni arra, hogy nekem valamit lépnem kell, előre kell menni, ki kell menni. Az elmúlt évre hivatkozom, hogy ez bizonyos fokig egyfajta időutazás is volt, jó volt visszamenni a múltba. De azért azt is tudni kell, hogy a múlt akkor érvényes és fényes, ha van jövendő. Egyébként tegnapi mannává lesz, és megposhad.

És egy másik tanulsága is van ennek a mögöttünk lévő esztendőnek, hogy nincsen maradandó városunk, mert azért végig látva az elmúlt évtizedeket azt is tudjuk, és ez is ott van, hogy bizony hány reménység tűnt el, hányan tűntek el, szép alkotások, kiváló emberek. Mert nincsen itt maradandó városunk. Az egész emberlétünk, életművünk nem más, mint a múlandóság városának az építése. Ezt építgetjük, ez egy ideiglenes szállás. Ha nem is úgy, mint a Déva vára (minap éppen hallottam a rádióban elemezgetni ezt a verset), hogy estére leomlik amit nappal építettünk. De azért a saját életünk során is végignézzük, ahogyan elenyésznek a legjobb dolgaink, éveink, egyszerűen elenyésznek munkáink.

A változatlanság vagy örökkévalóság az nem itt van, a magunk által épített városban, a múlandóság falai között, hanem Jézus Krisztusban van. A megfeszített és feltámadott Úrban, tehát ki kell menni Őhozzá azokból a magunk által mindig szorgalmasan épített kis házakból vagy falakból, várakból, a saját régi gondolkodásunkból. Hát ez lenne a keresztyén ember rugalmassága. Még mindig felülbírálom, végiggondolom, még mindig az ige fényében újra és újra megvizsgálom a magam rendszerét: Hogyan is van ez? Hol tartok én most? Mibe épültem bele, tokozódtam bele mint a csigaházba?

Aztán ez azt is jelenti, hogy ha van ilyen bátorságunk kimondani, hogy igenis nekem ki kell jönni a régiből, kell tudni változtatni, kell merni meglépni akárcsak egy, de fontos lépést. Felvállalom egy kicsit ezt a kapun kívüli létezést is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mozgásban vagyok, nyitottságban élek. Nem mondom azt, hogy az én életem minden egyes pontja most már világos, tiszta, ezen nem fogok változtatni. Bár bizonyos, hogy az ember ahogy előre halad az időben, egyre kevésbé hajlamos bármit is változtatni, de az Isten igéje erre és erre késztet bennünket. Hogy maradjunk meg ebben a nyitottságban, az újrahallásában akár még százszor is meghallott igének, mert egyszer csak megszólít benne bennünket az élő Isten.

Világos dolog, hogy ez akkor nem azt jelenti, hogy sosem teszem le semmi mellé a voksomat, és mindig csak így ide-oda csapódom. Nem erről van szó, hanem egy készségről van szó, egy szemléletmódról van szó. Hajlandó vagyok az ige, Jézus Krisztus evangéliuma felől rendszeresen önmagamat felülvizsgálni, újra és újra kijönni a magam által épített városból. Ez egy nagy lelki-szellemi kaland is, nyugodtan mondhatom ezt. De ott legyen mindig a fülünkben azért, hogy „nincsen itt maradandó városunk”. 2007-ben sem volt és 2008-ban sem lesz.

Maradandó kincsek ott lesznek, ahol a múltban is: az előttünk járók Krisztusra nézve éltek és hittek, és nekünk is ez a dolgunk, Krisztusra nézve élni, hinni, cselekedni, és látni azt, hogy az Úr Jézus Krisztus a jövő generációinak is ura. A nagy bíztatás, hogy az ismeretlen jövő nem fogja felfalni, és nem fogja felemészteni akiket a Krisztus szolgálatába hív. Az utánunk jövők számára is van reménység. Van értelme tehát a mi munkánknak az Úrban a jövő generációjának a számára. Bátorítson bennünket ez a gondolat és az, hogy valóban Ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”, és mindig ugyanazzal a kegyelmes szeretettel fordul oda az övéihez.

Persze a nagy kérdés azért mégiscsak az, hogy hosszabb-rövidebb távon mégis jó lenne azért valamit látni, tudni magunk előtt. Egy biztos: mivel az Úrra nézünk, aki tegap, ma és holnap is ugyanaz, ugyanaz a tapasztalatunk, ami az elődöké is, ahogyan ezt már idéztem: „csodálatos, hogyan segített Isten minden munkánkban”. Ez a tapasztalat ott volt a múltban, ott van a mögöttünk lévő évben is, és itt van az előttünk lévő évben is. Ebben egészen bizonyosak leszünk, és ez adjon nekünk biztonságot.

Ne féljünk, merjünk mozdulni, lépni, vállalni azt, hogy Isten sokszor csak úgy fedi fel a jövőt, hogy mindig csak egy lépést látok magam előtt. De azt ki tudom várni, azt el tudom kérni. Ehhez kell a hit, hogy az Egyház Ura már régen előttünk járt, és nekünk ismét ki kell mozdulni a táborból a magunk városából. Fel kell szedni a sátorfánkat és figyelni a jelre. Ilyen várakozó nyitottságban éljünk, tudjunk élni, és figyelni az Úrra. Ez a legfontosabb, amit kérhetünk tőle, és amiben növekedhetem, ebben a várakozó nyitottságban, és hitben. És akkor olyan utakra vezet, amelyen csak hálaadással dicsőíthetjük Őt. Ahogy az ige is mondja, hogy „Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét”. Ámen