2003. január 1. Nagy Péter

207. ének: Ez esztendőt áldással
209. ének: Örök Isten, kinek esztendők nincsenek létedben.

Ima:
Mennyei Édesatyánk az Úr Jézus Krisztusban, megköszönjük Néked, hogy egy ajtó nyílott ki előttünk, amelyen belépünk most, elindulunk az újesztendőnek útján, és megköszönjük néked azt, hogy ebben az ajtónyításban felülről való fény világítja meg a mi utunkat, hogy ott van a mi kísérőnk, a Te Szentlelked és Igéd, Krisztus által, hogy van lábainknak szövétneke, hogy figyelhetünk Tereád, hogy nem kell eltévednünk, nem kell elbizonytalanodnunk, hadd kérjünk most mindenek előtt erőt mindarra, amit véghez kell vinnünk, mindarra, amit elkészítettél, mindarra, amit kimértél reánk, bármi is legyen az, mindig azért van, hogy a mi életünk előremenjen, s a mi üdvösségünk bizonyosságot nyerjen. Így kérünk, áldj meg bennünket, áld meg ezt az istentiszteletet, a Te Szentlelkeddel.
Ámen.

Filippi 3. rész:
De amelyek nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem, sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam őbenne, mint akiben nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján, hogy megismerjem Őt, s az Ő feltámadásának erejét, s az Ő szenvedésében való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához, ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: Azokat, amelyek hátam mögött vannak elfelejtem, azoknak amelyek előttem vannak nékidőlvén célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.

Kedves testvérek, tegnap arról beszélgettünk, hogy emlékezni kell, vissza kell tekinteni, milyen fontos az, hogy állítsunk emlékoszlopokat, milyen fontos, hogy arra felírjuk azokat a dolgokat, amelyeket velünk cselekedett az Isten, ma mintha az ellenkezőjéről szólna az Írás, és azt mondaná, hogy semmit nem kell magunkkal hozni, mindent hátunk mögé kell vetni és aztán nekidőlvén célegyenest nekiindulni az új esztendőnek.

Úgy gondolom, hogy nem áll ellentétben ez a kettő, mert az Isten megtartó kegyelmére mindig emlékezni kell, hiszen ez a hitünknek is az alapja, újra és újra felidézzük, eszünkbe vetjük a Jézus Krisztusban kapott szabadításunkat, és ennek az evangéliumával, ennek az ígéretével, amelyet benne az Isten nekünk a jövendőre adott indulunk az új évbe, s megyünk előre. És valóban az újév első napja a nagy elhatározásoknak a napja szokott lenni, valamiképpen azért bennünk van az, hogy másképp lesz.

Ilyenkor egy kicsit a szokottnál gazdagabbnak érezzünk magunkat, abban az értelemben, hogy a teljes év előttünk van, és abban elsősorban még csak ígéretek vannak. Valamik lesznek, amiket majd jó lesz megtalálni, jó lesz fölfedezni, kibontani, tehát tele lehetőségekkel, ezzel a divatos szóval is mondva, hogy kihívásokkal, hiszen nyilván az élet nem lesz könnyebb, ugyanakkor nagyon sok minden történt és történik ebben az esztendőben is, amelyek szerint meg kell maradnunk, sőt lehetőség szerint előre is kell haladnunk, egy kicsit növekednünk kell.

Kell hogy legyenek az esztendőre, legalább egy esztendőre, kell, hogy legyenek céljaink. Legyenek terveink. Kell hogy elképzeléseink legyenek arról, hogy miket szeretnénk csinálni, hogyan is szeretnénk élni, mert ha ezek nincsenek, akkor sodródunk. Akkor tulajdonképpen a sodródás az mindig egyben már a süllyedést is jelenti. S a Pál gondolata szerint a keresztyén élet akkor igazán egészséges, akkor igazán dinamikus, hogyha célja van, ha célra tart, ha látja maga előtt a célt, és igyekszik azt elérni, van benne egy ilyen hajtóerő. Világos, hogyha valamit kitűzünk magunk elé és látjuk ahogy kezd már körvonalazódni, kezd már formát ölteni, akkor motiváltak leszünk arra, hogy még inkább induljunk előre.

Ugyanakkor benne van a mi történelmünkben, talán azt mondanám, hogy szerzett tulajdonságunkban az, hogy nagyon is céltalanná tud válni az egész népünk. "Ki tudja merre, merre visz a végzet" , vagy az hogy a régi énekeskönyvben ott van, hogy Örök Isten, vajon merre vagy? Még Madách is azt mondja, hogy "A cél halál, az élet küzdelem, az élet célja a küzdés maga". Ezek azért nem igazán vonzó célok. Tehát valamiképpen ott van, hogy a célok nincsenek igazán megfogalmazva. Azt gondolom, hogy nagyon sokszor csalódott persze e mi népünk, és ezért aztán sodródik, mennyire ez a kifejezés is azt mondja, hogy olyan nagyon hová visz az út, még egy ilyen ifjúsági ének is van. Visz az út és nem én megyek. Nem én vagyok az, aki töröm az utat. Nagyon megfogott engem a holland reformátusoknak az egyik alapkaraktere, ez a pionír lélek, nem mentek ők olyan nagyon messzire, hanem csak a következő kiszárított polderba mindig, ahol elölről kellett mindent kezdeni, es ez úgy benne van az ő életükben: Ez a cél, ezt most megcsináljuk, utána betelepítjük, utána templomot építünk, utána várost építünk és élünk benne mint keresztyén közösség, pedig mennyi bizonytalanság van egy olyan életformában is.

Tehát nagyon fontos ez a gondolat, hogy úton vagyunk minden egyes ember kivétel nélkül úton van, ez bizonyos és éppen ezért kell mindig nekünk megkérdezni, hogy jó irányba megyünk-e, látjuk-e magunk előtt a célt.

Ott van a Szentírásban az első pillanattól kezdve szinte ez a kép, hogy az Isten népe az úton levő nép. Valahogy Ábrahám is elindul az Isten hívására, s aztán vándorol az Isten népe, s vándornépként jár ma is ebben a világban, de a nagy különbség azt gondolom más népekhez képest az, hogy úton van, tudja, hogy hová megy, tudja, hogy kire figyel, tudja, hogy ki az, aki őt kíséri, ki az, aki őt vezeti. Egy nép, amelyik tudja, hogy hová megy - annak van jövője. Az Isten népének pontosan kell ezt tudni, az a nagy küldetése is ebben a sokszor nagyon zavaros világban, amelyikben most tényleg nem tudjuk, hogy mi fog ránk következni, hogy van egy rendezett nép, aki tudja azt, hogy ő honnan jő, hová megy és hogyan fogja véghezvinni az ő céljait. Jó ha ezt újra szemünk elé idézzük, eszünkbe idézzük azt, hogy az a nép, amelyik ilyen rendezetlenül, ilyen céltalanul megy, így mondja az Írás, hogy a saját feje után megy ide-oda, úgy szoktam ezt magyarázni az ifjaknak, hogy olyan, mint a flippergolyó, olyan ember, ugye, amikor nyomkodnak, és akkor különböző kis csapókák ide-oda lökődik. Az a nép amelyik a saját feje után megy, arra azt mondja az Írás is, hogy az olyan elegy-belegy népség.

Néppé válni az úton, emberré válni az úton, akinek célja van, aki tudja, hogy hová megy, az fog igazán emberré válni, abban bontakozhat ki az embersége, arról mondja az Írás is, hogy ez nép. Akinek nincsen célja, nincsen törvénye, nincs rendje, az csak népség. És én azt gondolom, hogy nekünk ez nagyon fontos, hogy a mi népünkben, nemzetünkben kell, hogy legyen mindig ott ez a biztos rendezett, szilárd csapat, akire ránéznek, és azt mondják, hogy ezek tudják, hogy hová mennek. Hát mi tudjuk-e vajon, hogy hová megyünk? Mennyire vagyunk nép? Nem lehet más az Isten népe, mint nép! Tehát azt gondolom, hogy ebben az atomizálódó, széteső világban, ahol nagyon-nagyon különös szellemi hatások, erkölcsi hatások érik különösen az új generációt, nagyon fontos, hogy az idősek ebben a rendezett közösségben legyenek, tehát ne lehessen ide-oda hajtani, ahogy mondja az Írás, hogy a tanításnak akármi szele, vagy bármi egyéb lélek.

És azt gondolom, hogy itt Budafokon is nagyon fontos, hogy tudatosan legyen az Isten népe ez a gyülekezet. Megvannak a mi saját céljaink. Miközben belesimulunk az egyház egyetemességébe, az Isten vándorló népének részeként megyünk előre, eközben meg kell, hogy legyen a mi gyülekezeti közösségünknek az útja, célja, és az egyes embereknek is, az egyes hívőknek is meg kell, hogy legyen.

Mit jelent ez? Pál nagyon világosan megmondja: Az első az, hogy mindenképpen legyen ott bennünk az, hogy szeretnénk valami többet. Nékidőlvén célegyenest megyünk előre. Persze, hogy ennek vannak mondjuk így materiális vonzatai. Azt is szeretnénk, mért ne szeretnénk? Azért világos, hogy a hívő ember elsősorban a hitben szeretetben, a reménységben szeretne, az ismeretben növekedni, és abból áldásokat venni a maga életére nézve.

Nyilván megvannak a kísértései ennek az úton létnek, hogy azt mondja, hogy mi már megtettük. Többet már úgysem fogunk ebből megérteni. Nincs már ott a többre igyekezés. Inkább másoktól várjuk. Ez nagy baj. Ez nem életkorfüggő. Mindig felfelé kell menni az Isten útján, mindig felé kell közeledni, amikor közeledek feléje, valóban feléje megyek, akkor mindig növekedek hitben, szeretetben. Minél közelebb vagyok, annál inkább kell nekem ezt hordozni, és kell ezt persze kisugározni, továbbadni, áldásul lenni. Pálnak eszébe sem jut az ilyesmi, azt mondja ez az öreg Pál, már tulajdonképpen hogy nem mondom, hogy elértem, de igyekezem, hogy elérjem, s nekidőlök, s célegyenest megyek.

És világos dolog, hogy nem ül le, hogy úgy mondjam a babérjaira, mert a koszorút csak a végén fogja adni, úgy mondja, hogy majd megadja nékem a Timóteus levélben az igaz Bíró ama napon, eltétetett nekem az igazság koszorúja, és van persze, aki ugye az ellenkezőjét teszi, és azt mondja magáról, hogy kérem szépen én teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy bármit tegyek, bármit lépjek, neki sem indulok, mások meg ugye ebben a beérkezettségben, jóllakottságban. Tehát ez az egészséges akarás, hogy igyekszem, hogy egyet cselekszem, mondja Pál. Az ő útja világos, az egyetlen lehetséges út. Nemcsak arról szól ez az egyet cselekszem, hogy nincsen arra módom már, hogy más dolgokat tegyek, hanem így mondja az ige az Apostolok Cselekedeteiben az első gyülekezetről, hogy egy szívvel, egy lélekkel dicsérték az Urat, együtt voltak a közösségben, egyet cselekedtek. Jézus mondja azt, hogy aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint nem alkalmas Isten országára. Tehát ez az előretekintés ez egy döntő dolog, ugyanakkor az is világos, hogy aki nem tud lezárni, mert ez is benne van, nem tud felejteni, túllépni, az nem fog előrejutni.

Nagyon fontos, amit itt Pál mond, hogy lezárni, hátam mögé vetem. Sőt ilyent mond, hogy kárnak és szemétnek ítélem, még azt is megkockáztatom, hogy nagyon sok értékes felismerését is, azt mondja, hogy a múlté, hátam mögé vetem, mindennel együtt és elindulok, mert különben ha nem tudom megtenni ezt a lezárást, akkor a legjobb esetben is csak helyben járok. És érdemes megvizsgálni ilyen értelemben, kicsit visszatekintve a dolgokat, hogy mennyi a helybenjárás, amit nem tudunk lezárni. Kicsi dolgok is, hát még a nagyok. Kicsi problémák, kicsi félelmeinkben helyben járunk, mert újra meg újra körbejárjuk, újra meg újra megcsócsáljuk, (már bocsánat a kifejezésért), és nem tudjuk a hátunk mögé vetni. Ki az, aki előrejut, ki az, aki elindul, aki nekidől az előtte álló feladatoknak, mert az van bőven. Az meg fogja tapasztalni, hogy az Isten megadja hozzá az erőt. Ha szeretnénk kikerülni a teherhordozást, akkor leginkább az szokott történni, hogy eltévedünk, mert ugye mellékutakra megy az életünk, tehát fölvállalni tulajdonképpen azt, amit nekünk ez az esztendő ad, odahaza a családban, sokféle, akár testi, akár lelki nyavalyáinkban, nekidőlni: Megyek és elhiszem, hogy az Isten ezen az úton előre fog segíteni. Pál hányszor tapasztalta meg életében azt, hogy "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít". Ő aztán tényleg el tudja mondani, hogy mit jelent az, hogy hátam mögé vetem, mit jelent az, hogy nékidőlvén elindulok célegyenest, s itt tulajdonképpen egy szójátékszerű megfogalmazással mondja ami a lényeg, hogy igyekezem, hogy megragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

Ez a döntő! Azért vagyunk itt, mert megragadott emberek vagyunk. Ez nagyon fontos. Megragadott emberekként lehet csak ennek az útnak nekiállni. Máshol mondja: Kicsoda szakaszthat el minket Istennek ama szeretetétől, amely van a Krisztus Jézusban. Senki, mert Ő maga az, aki bennünket megragadott. És azt gondolom, hogy ez talán a legfontosabb, amit itt 2003-ban érdemes elvinni magunkkal, hogy megragadott, Krisztustól megragadott emberként élni 2003-ban, nekiindulni az útnak, megragadom Őt, mert Ő is megragad engem, itt van a jelenemben és ugyanakkor a jövő várásában élek. Kinyújtom felé a kezem és megyek. Valahogy úgy, mint annál a nagyon híres jelenetnél, amikor Jákob küzd egész éjjel az Úrral, és megfogja és azt mondja, hogy nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz. Szinte nyers ez a jelenet, hogy nem engedlek el Isten, amíg meg nem áldasz. S közben megragadott ember ő maga is.

Valahogy így, ilyen nagyon erőteljesen, nagyon világosan tudjuk ezt mondani, az év elején, hogy nem eresztünk el. Tehát csak így érdemes élni, azt gondolom ebben a világban, nem érdemes más felé orientálódni, ahogy mondani szokták, mert milyen nagyszerű dolog, hogy van utunk. Maga ez a tény, hogy az Isten bennünket vezet ebben a nagyon nagyon összevissza világban, milyen nagyszerű, hogy elmondhatjuk azok után a változások után, amik után vagyunk, és amik előtt vagyunk, amit még nem tudunk elképzelni igazán, hogy nekünk ott is ugyanaz az utunk lesz, mert megragadott emberekként fogunk élni. Nem vagyunk ezért bizonytalanok. Legfeljebb azt mondjuk, hogy nem tudjuk, de ez nem jelenti azt, hogy bizonytalanok lennénk, mert van azért, amit világosan és egyértelműen tudunk. És milyen jó az, hogy nem változik az, akinek a nyomában megyünk, aki előttünk megy.

Világos dolog tehát, hogy ebben az esztendőben is, rövidebb és hosszabb távon is az a cél, hogy igazából egészen konkrétan az Ő útján járva megragadott emberként a Krisztus-arcra formálódni. Ebben növekedni, ebben előre haladni, ezt munkálni, elsősorban önmagunkon. Azt gondolom, hogy engedni is kell azt, hogy az Ő csodálatos lelke, szelleme rabul ejtsen minket 2003-ban is. Azt gondolom, hogy akkor bontakozik ki az élet. Az igaz emberségünk akkor fog kibontakozni, amelynek nyílván nagy hiátusai voltak az elmúlt esztendőben, mindenki maga tudja, de ha megragadott emberként az Ő útján akarunk járni, bármi is következik reánk, akkor elkezdenek bennünk is ezek a vonások kibontakozni. Elkezdünk hasonlítani a Krisztusra. Meg vagyok róla győződve, hogy megmaradunk ezen az úton, mert Ő ott van velünk, nem csak óhajtott cél, hanem útitárs is. Nem csak valami feladat, hogy jól föltettük a mércét, és akkor már talán valahogyan megértjük, vagy valamit belőle megvalósítunk, hanem közben ott van mellettünk. Így mondja a zsoltár, hogy a Te jó Lelked vezéreljen engem egyenes úton. Nem nagyon kívánhatunk ennél többet a 2003-as esztendőre.

392 ének: Mindenek meghallját és jól megtanulják...

Éves beszámoló: