2000. szeptember 24.

Igehirdető: Tóth Viola

Lekció: János 5,1-9
Textus: II Timóteus 4,16-18

Egyedül?

Kedves Testvéreim, különös jelentősége van azoknak a szavaknak, amit valaki földi életének végén mond. A halál árnyékának völgyében hűséges marad-e elveihez, vagy egy utolsó tollvonással mindet áthúzza? Talán érdeklődéssel olvassuk nagy emberek testamentumát, úgy gondolva, hogy az ő élettapasztalatuk, bölcsességük segíthet eligazodni ebben a világban, s ők tudnak már valamit, amit mi még nem. Hiszen talán akkor átértékelődnek a dolgok, s kiderül, mi az, ami igazán fontos az emberi életben.

A II. Timóteusi levélben, különösen itt a 4. Részben, Pál apostol búcsúszavait olvashatjuk, az ő hitvallását: "ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam..." (7.v.), és amit Timóteusnak és nekünk is örökül hagy: "hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben..." (2.v.).

Ma Pál apostol mártírhalála előtti utolsó biztatásáról szeretnék beszélni a mai napra kijelölt igéből. De természetesen nem az apostolról, hanem az ő bizonyságtételén keresztül arról, akié a dicsőség örökkön örökké.

1. Egyedül volt Pál apostol a római birodalom fővárosában, ahol fogolyként arra várt, hogy bizonyságot tehessen Mindenható Uráról. Gyakran meglátogatták munkatársai, hozták a gyülekezeteik köszöntését, többen mellette voltak hosszabb ideig is. Most mégis egy kis csalódás hangja hallatszik: mindnyájan elhagyták. Testvéreim, ugye milyen hihetetlen, még ő is megtapasztalta az elhagyatottság érzését. Mennyire meg tudjuk érteni őt, hiszen mindannyian tapasztaltuk, milyen egyedül. Talán, mert elveszítettük, akiket szerettünk, s más nem pótolhatja őket. Talán megromlott a kapcsolatunk a családunk tagjaival, s már lehetetlennek tűnik a kibékülés. Talán családban élünk, de oly távol egymástól, akár a csillagok... Nincs, aki megért, nincs aki szeret, nincs, aki megvígasztal, nincs, aki segít, NINCS EMBEREM! Ahogy hangzott egykor a Bethesdánál, hangzik ma is a sóhaj, kiáltás, vád annyi helyén a Földnek. Pál apostol egyedül van, de nem vádol: ne számítson ez bűneik közé. A mi egyedüllétünk is ilyen megbocsátó, vagy épp ellenkezőleg? Pál apostol ismerte a megbocsátás titkát. Igen, mert bár nem volt embere, mégsem volt egyedül.

2 De az Úr mellém állt, és megerősített. Milyen csodálatos, hogy nem azzal fejeződik be az utoljára megírt levél, hogy mindenki elhagyott. Milyen diadalmas ez a rövid "de" szócska, s milyen csodálatosan feljezi ki Isten munkáját az ember életében: tele voltam aggodalommal, de vigasztalása felüdítette lelkemet, büntetést érdemeltem, de Ő gyermekének fogadott, elcsüggedtem, de megújította reménységemet. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy valakit elhagynak és mégsem elhagyott? Akit Isten szeret, akinek van Ura, Istene, soha nem lesz elhagyott. Ez nem kegyes szólam, hanem valóság. Isten arra teremtette az embert, hogy közösségben éljen vele és embertársával. A pokol, a kárhozat az, ha elhagyva az Istent egyedül vagyunk. Hiszen az Istent elhagyó ember nem társa, inkább vetélytársa a másik embernek is. De Isten nem a poklot kinálja nekünk, hanem a menyországot, azáltal, hogy Jézus alászállt a poklokra. Jézus vállalta az Atyától való elhagyatottságot, hogy nekünk ne kelljen ennek kínját érezni, hogy mi ne legyünk elhagyottak. Testvérem, ha Isten nélkül élsz, akkor tényleg egyedül vagy. De ennek nem kell így maradnia. Jézus eltörölte mindazt, ami elválaszt, ami kárhozatba dönt: a bűnt, a tiédet is, hidd el. Akkor Te is átéled: nem vagy egyedül, tiéd is lesz az igéret. Nemcsak az igéret, a feladat is:

3. Légy embere annak, aki magányos, elhagyott. Igazán úgy lehetsz embere, ha közvetíted felé az örömhírt: nem kell a pokolban, Isten nélkül élnie, van út Istenhez. Elmondhatod, mit jelent az, hogy az Úr megerősített, mit jelent az Isten tenyerén élni.

Testvérem, akkor hagysz maradandó kincset az utókornak, ha arról teszel bizonyságot, aki bevisz az ő mennyei országába. Ámen.