A Bírák könyve a választott nép hõskorába vezet minket vissza. Az Egyiptomból való szabadulás után Isten vezetésével elértek az ígéret földjére, s Józsué irányítása alatt elfoglalták az új országot. Hõskor ez, hiszen közelrõl tapasztalják Isten vezetését, valamint az ígéret teljesedik be, hogy a rabszolgaság után szabad néppé lehetnek.
A honfoglalás kora és a bírák mûködésének a kora is tele van konfliktusokkal. Ellenség támad a népre, nem sikerül elfoglalni teljesen az országot, nem minden sikerül úgy, ahogyan tervezték és gondolták.
Mai igénk ennek a történetnek a közepébe vezet minket: az egész Bírák könyvének témáját fogalmazza meg abban, hogy elmondja, hogy Isten szövetséges Úr, de a nép könnyen elfordul Istenétõl.
Mai igénkbõl a szövetség gondolatát értsük meg jobban.
Az Istennel való kapcsolatot a szövetség határozta meg. A szövetség emberek között kétféle lehetett: vagy egyenrangú felek közötti megegyezés, amikor mindkét félnek egyenlõ jogai és kötelességei lehettek, vagy olyan védelmi szövetség, ami egy erõsebb ajánlott fel egy gyengébbnek, pártfogást ígérve, de ugyanakkor bizonyos alárendelt helyzetet is kialakítva. Isten és ember között azonban a szövetség másképpen mûködött. Nem lehet állítani, hogy ez a szövetség egyenrangú felek között jött volna létre, de azt sem, hogy a gyengébbet, az embert kiszolgáltatott helyzetbe akarta hozni Isten a szövetség megkötésével. Isten szövetsége nem erõfitogtatás, hanem kegyelmes cselekedet, amely Isten szeretetén és könyörületességén alapul.
Történetünkben Isten hírnöke emlékezteti a népet a szövetségre és a szövetséges Úr cselekedetére: "Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre ..., Nem bontom fel szövetségemet veletek..."
A szövetségkötés Isten kegyelmes cselekedete, aminek és amiben csak örvendezni lehet. Dávid halálakor így beszél: "Hisz örök szövetséget szerzett velem, benne elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömem belõle sarjad." (2Sám 23,5)
Az Isten szövetségkötése igazi örömre ad okot az embernek. Isten közelhajolt hozzánk, meglátogatott minket, feltárulkozott elõttünk, saját magát ajánlotta fel nekünk. Az ó-szövetség után ez teljesen nyilvánvalóvá lett az új-szövetség létrehozásában: Krisztusban közénk jött Isten, hogy most már mindenkire kiterjedõen újítsa meg szövetséges szeretetét.
Ebben a szövetségben élünk mi. Ennek a szövetségnek a jó híre kell életünket meghatározza. Van-e ilyen öröm a szívünkben?
Könnyen fogalmazhatnánk úgy, hogy ha Isten szövetséget kötött velünk, akkor minden elrendeztetett. Mondhatnánk Pállal együtt: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Istennél a legnagyobb szövetséges oldalán állunk.
Ugyanakkor ott vannak a keserû tapasztalatok. A választott nép azt látja, hogy a szövetséges Isten oldalán kudarcai vannak: nem sikerül elfoglalni a területeket, csatákat veszítenek el, idegen népek támadásait, kizsákmányolását kell elszenvedniük.
Mi, az Újszövetség népe, hasonló, mindennapos tapasztalatokat szerzünk. Kudarcokat élünk át, lelki csatákat veszítünk el, s kérdezzük: Miért nem tapasztaljuk meg Isten erejét, segítségét, útmutatását?
Az ilyen kérdések tapasztalatainkból fakadnak, ugyanakkor abból is, hogy félreértjük a szövetség lényegét. Hogyan?
Nincs szükségünk szövetségre. Felnõtt az emberiség, felnõttek vagyunk, nincs szükségünk állandó tanácsadóra, fõleg pedig számonkérõre.
Egyenlõ feleknek gondoljuk magunkat Istennel. Könnyen megfogalmazódnak elvárásaink, mintha követelhetnénk valamit is tõle. Ez bizalmunk hiányát is megmutatja: nem bízunk abban, hogy õ elég kegyelmes és szeretõ ahhoz, és eléggé ismer minket, hogy életünkrõl gondot viseljen.
Mi vesszük kegyelmesen pártfogásba Istent. Istennek nem mennek jól a dolgai, szüksége van ránk. Pártoljuk tehát az egyházat, az õ ügyét, néha "kegyelmesen" idõt szakítunk rá, hogy meghallgassuk...
Mit is mond az Úr? "Ti azonban nem hallgattatok szavamra..." A szövetség célja az, hogy Isten megmentse népét. Ezért ajánlja fel segítségét? Nem kihasználni, hanem megmenti akar. Ez azonban csak akkor fog menni, ha a szövetséges fél enged Isten féltõ szeretetének.
A szomorú tapasztalat az, hogy amikor elbukik a nép, amikor átélik a kudarcot, akkor az azért van, mert Istenhez való hûségükben buktak el.
Nem ismerõs ez a kép? Bukásaink története nem az Istenhez való hûtlenségünk története?
A nép ekkor sírva fakad, mert érzi magán Isten büntetését (az el nem ûzött népek fenyegetését és isteneik kísértõ jelenlétét). A sírás a félelem és a bûnbánat jele. Rádöbbennek, hogy milyen lehetõséget játszottak el. Könnyeik azonban a bûnbánat jele is.
Bûnbánatuk pedig arra vezeti õket, hogy jóvátegyék hibájukat, és áldozatot mutassanak be Istennek. Istennel való kapcsolatunkat maga Krisztus rendezte el azzal, hogy õ mutatott be áldozatott értünk - saját magán. Bûnbánatunk következménye az kell legyen, hogy Jézus áldozatára tekintünk, aki megbékéltetett minket Istennel (Kol1,21-22), valamint az, hogy keresztyén hivatásunk szerint magunkat, mint élõ áldozatot, Istennek felajánljuk.